Zselici Praxis

Zselickisfaludi Állatorvosi Praxis

Tag: Járványtan

A szarvasmarha BVDV fertőzése – a házon belüli ellenség

szarvasmarha_BVD_mentesítés

A szarvasmarha BVD elleni mentesítés eredménye: több egészséges borjú

A szarvasmarha vírusos hasmenése (BVD) elleni mentesítés legfőbb indoka, hogy a fertőzés jelenléte minden egyéb mentesítési programot veszélyeztet. Mert a kórokozó vírus (BVDV) közvetlenül gyengíti a szervezet immunrendszerét. Ezért  pl. az IBR elleni vakcinázás, a borjúkori hasmenés vagy légzőszervi betegségek, sőt még a tőgygyulladások elleni védekezés is sokkal kevésbé hatékony, amíg az állományban jelen van a BVD vírusa.

A BVD kártétele

Ahogy az IBR esetében, a BVD-nél is az a legbosszantóbb, hogy az ember szinte észre sem veszi, ahogy a betegség súlyos összegeket húz ki a zsebéből. A betegség névadó tünete, a hasmenés (BVD: bovine viral diarrhoea) az utóbbi évtizedekben ritka tünetként jelentkezik az állományokban. Ennek egyik fő oka az, hogy a vírus az állományok jelentős részében folyamatosan jelen van, így az “megnyugszik”. A fertőzött állatokban kialakuló magas ellenanyagszint ugyanis gyorsan csökkenti a szervezet vírustartalmát, így a vírusürülés megszűnik. Ez alól az állatok 1-2%-a kivétel. Ők a perzisztensen fertőzött egyedek, akikről később lesz szó.

haemorrhagic_rumen_BVD

Újszülött borjú bendőnyálkahártya vérzéses gyulladása (BVD)

Az ilyen stabilan fertőzött állományokban lassú a vírus terjedése, de minden egyes alkalommal, amikor új egyed válik fertőzötté, láthatjuk a betegség tüneteit. Vemhes állat esetében okozhat vetélést. Ez a vemhes tehenek 2-3%-át érintheti. A vemhesség végén fertőzött tehenek újszülött borjai elhullhatnak vérzéses, hasmenéses vagy idegrendszeri tünetek között. Ez szintén jelenthet 3%-nyi veszteséget. A fertőzötten született borjak egy részében az immunrendszer gyengesége következtében kialakuló társfertőzések (hamenés, tüdőgyulladás) okozhatnak elhullást az élet első pár hónapjában. Ez is elérheti a 1,5-2%-ot. A tehenek elhullása viszonylag ritka, nem éri el a 0,5%-ot. Tehát egy húsmarha állományban a veszteségek fő oka vetélés és a korai borjúelhullások. Ez összességében 7-8%-ot tehet ki.

diphteroid_abomasum_BVD

Újszülött borjú oltógyomor-nyálkahártya, kruppos felrakódással (BVD)

Ehhez társul még az állományt érintő ellenálló-képesség csökkenés. Ami aláássa az állományban végzett mindenféle mentesítési programot. Tehát ha valaki évek óta vakcináz IBR ellen, de az előrehaladás – a vakcinázási szabályok szigorú betartása mellett is – mérsékelt, annak hátterében valószínűsíthető az állomány BVD-fertőzöttsége.

Mi is az a perzisztens fertőzés és hogyan alakul ki?

Az immunrendszer működésének alapelve az, hogy a szervezet minden ellen védekezik, amiről úgy gondolja, hogy az idegen. És mindent idegennek vél, amivel nem találkozott a magzati korban.

Ha a tehén a vemhessége idején fertőződik a BVD vírusával és az nem öli meg a magzatot, a születendő borjú immunrendszere “sajátnak” ismeri el a vírust. Ez azt jelenti, hogy soha nem hajlandó ellene ellenanyagokat termelni. Tehát az ilyen borjúban a vírus tartósan (perzisztensen) fennmarad, mert nincs ellenanyag, ami eltüntesse azt a borjú szervezetéből.

Az ilyen perzisztensen fertőzött borjak sok esetben nagyon gyengék és pár nap alatt elpusztulnak, de előfordul az is, hogy gond nélkül felnőnek és életük végéig nagy mennyiségben ürítik a vírust. Mivel ellenanyagot nem termelnek, így a hagyományos laboratóriumi tesztek nem is tudják kiszűrni őket.

Ezek az egyedek egy-egy állományban csupán 1-2% arányban vannak jelen. Viszont mivel folyamatosan szórják a vírust, így lehetővé teszik a probléma tartós fennmaradását.

Melyek a mentesítés lehetőségei?

Kezdő lépés: a felmérő vizsgálat

Első körben érdemes felmérni, milyen arányú az állomány fertőzöttsége. Ehhez először az ellenanyag- kimutatásra irányuló laboratóriumi vizsgálatot kell végeztetni. Ez határozza meg, milyen mentesítési módszert válasszon a gazda. Kisebb állományok esetében célszerű az összes egyedet megvizsgáltatni, nagyobb állományok esetében pedig legalább 20-25 egyedet. Ez már kellően nagy szám ahhoz, hogy láthatóvá váljon a valódi fertőzési arány. A hazai állományokban, főként ha semmilyen védekezést nem folytattak korábban a BVD ellen, 30-50%-os fertőzési arányra lehet számítani.

Ha nagyon alacsony a fertőzési arány, az húsmarha-állományokban, ahol sokéves egyedek is élhetnek, a kimutatott “fertőzés” hátterében réges-régi vakcinázás is lehet.

A pozitív egyedek azok a kutyák, akik ugatnak ugyan, de már nem harapnak. Azok az egyedek ugyanis, amelyek ellenanyagot termelnek, többnyire már nem hordoznak vírust.

Azt viszont tudjuk, hogy az ellenanyagot NEM termelő (szeronegatív) egyedek között ott lehet néhány olyan jószág, amelyik perzisztensen fertőzött. Hogyan tovább?

Alacsony fertőzöttségi arány: szelekciós mentesítés

Bár a húsmarha-állományok között csak elvétve lehetséges mentes állomány, de előfordulhat. Ha egy állományban néhány százaléknyi ellenanyag-termelőt (szeropozitívot) találunk, akár azt is feltételezhetjük, hogy a szeropozitívok egy régi oltás eredményeként vannak jelen.

Ilyenkor az a leghelyesebb, ha az állományt a vírus kimutatására irányuló vizsgálattal (antigén ELISÁ-val, vagy PCR-vizsgálattal) mérjük fel. Majd az összes olyan egyedet, amelyből kimutatható a vírus, kiselejtezzük az állományból.

Majd ezt követően az újszülött borjak szűrésével kell felderíteni az esetleg még előkerülő perzisztens fertőzötteket. Az ilyen borjak anyját is szűrni kell és ha a szervezetéből kimutatható a vírus, selejtezni kell!

Ehhez a mentesítési módszerhez nem kell vakcinázni, így ez a költség nem jelentkezik. Ugyanakkor viszont nem szabad elmulasztani a folyamatos szűrést (minden újszülött borjút mielőbb), ami viszont nem kis költség! És pontosságot, következetességet igényel.

Jelentős mértékű fertőzöttség: vakcinás mentesítés

A BVD vírusa erős magzatkárosító, jelentős mértékben csökkenti a fertőzött egyedek immunválasz-képességét. Ez részben a vakcinavírusokra is igaz. Ezért a világ legtöbb országában nem alkalmaznak élővírusos vakcinákat.

A hazánkban legrégebben alkalmazott, most is forgalomban levő vakcinákkal 4 hét időközzel kell oltani a teheneket és szűzüszőket. A két vakcina beoltását követően kb. további 4 hét múlva alakul ki a védettség. Tehát a borjúmagzat megfelelő védelmére akkor számíthatunk, ha az alapimmunizálás legalább 4 héttel a várható vemhesítés (a bikaeresztés) előtt befejeződik.

Az alapimmunizálást követően – ahogy az IBR vakcinázásnál már megszoktuk – 6 havonta kell emlékeztető oltásokat adni.

Persze ez esetben is törekedni kell a perzisztensen fertőzött egyedek folyamatos selejtezésére. A rendszeresen oltott állományokban minden olyan egyed gyanús, amely nem termel ellenanyagot a vakcinavírus ellen. Az ilyen egyedeket érdemes időről-időre a vírus kimutatására irányuló vizsgálatokkal szűrni, és az állományból eltávolítani.

És ha IBR-rel is fertőzött a BVD-s állomány?

A két mentesítési program nem zárja ki egymást. Sőt, a BVD elleni párhuzamos védekezés felgyorsíthatja az IBR-mentesítési programot!

Ilyenkor az inaktivált BVD vakcinát és az élő IBR vakcinát kell egyszerre beadni, hogy a megfelelő eredményt elérje az ember. Ha a két mentesítési programot egyszerre indítja el a gazda, egyszerűen a BVD-vakcinával kell feloldani az élő IBR vakcinát és egyben alkalmazni a feljebb leírt metódussal: 4 hét időközzel alapimmunizálás, majd 6 havonta emlékeztető.

Ha a BVD elleni mentesítést egy IBR-mentesítésre építjük rá, úgy a soron következő IBR-vakcinázást megelőzően kell beadni a BVD alapimmunizálás első vakcináját, majd 4 hét múlva már az IBR-BVD keveréket adjuk, amelyet ezt követően 6 havonta ismételjünk.

Összefoglalva

  • a BVD (szarvasmarha vírusos hasmenése) vírus évente 7-8% borjúveszteséget okoz
  • a BVD gyengíti a szarvasmarha immunrendszerét, ezzel aláássa az egyéb betegségekkel szembeni védekezési programok sikerét
  • a BVD ellen vakcinázással védekezhetünk
  • a BVD elleni vakcinázás az IBR-programmal párhuzamosan végezhető
  • a BVD elleni védekezés javítja az IBR-programok hatékonyságát.

 

Szarvasmarha IBR-vakcinázás

szarvasmarha Velika Planina

Szarvasmarhák Európa legnagyobb alpesi legelőjén (Velika Planina, Szlovénia)

Az utóbbi hetekben ért pár furcsa élmény, ami arra késztetett, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik sokkoló élményem az volt, amikor egy általam tisztelt állattartó keserűen fejtegette, hogy ez az egész IBR-mizéria csak kitaláció és csupán a vakcinagyártóknak és az állatorvosoknak éri meg. A másik egy Facebook-bejegyzés volt, amelyben a kérdező arról faggatta ismerőseit, vajon mi okozhatja szopós borja szutyakján a hámhiányt. Magam nem szóltam hozzá a kérdéshez, mert fénykép alapján ez felelőtlenség volna, de vadabbnál vadabb ötletek kerültek elő, ám az IBR nem.

Bár több mint 15 éve mentesítjük hazánk szarvasmarha-állományát az IBR-től, még most is a hiedelmek sűrű homálya borítja a kérdést. Amit le kell szögezni: a védekezés kötelező (19/2002. FVM rendelet a szarvasmarhák fertőző rhinotracheitise elleni mentesítés szabályairól). A másik, amit ezen írás elején szeretnék tisztázni: a mentesítés nem bonyolult. Persze ha az ember betart pár alapvető szabályt.

A kórokozó: herpeszvírus

Az IBR-t (a szarvasmarhák fertőző rhinotracheitisét) herpeszvírus okozza. Ahogy minden egyéb herpeszvírusra, erre is jellemző, hogy ha megtelepedett a gazdában (a szarvasmarhában), onnan már nem fog soha eltávozni. Amikor a gazda immunrendszere kiválóan működik és ellenanyagot termel ellene, a vírus elbújik a szervezetben és vár arra az alkalomra, amikor a szervezet meggyengül. A rossz téli takarmányozás, pláne ha tél végére esik az ellés (ami mondjuk húsmarha-állományokban természetes) – mind abba az irányba lökik a szervezetet, hogy az kicsit lazítson a védekezésen. Ilyenkor a herpeszvírusok “vérszemet kapnak” és kicsit kirándulnak a szervezetben. Betörnek a vérbe, eljutnak a nyálkahártyákra, sőt kijutnak a külvilágra is például a gyulladt kötőhártyáról bőven folyó könnyel, a légutak belsejét borító hámról az orrváladékkal, egy nagyobb tüsszentés kíséretében.

A hazánkban kóborló vírusok amúgy nagyon diszkréten képesek együtt élni a fertőzött állománnyal. A gazda nem tapasztal nagy járványokat, nincsenek tömeges vetélések, vagy durva légzőszervi tünetekben beteg borjak. Épp ezért alakult ki az a meggyőződés az állattartókban, hogy mi a fenének is kellene védekezni egy láthatatlan ellenséggel szemben. Aki nemcsak hogy láthatatlan, de talán nem is ellenség.

Az IBR kártétele

Ez hatalmas tévedés. Az IBR nem olyan “nyílt sisakos vitéz”, mint mondjuk egy parainfluenza-, vagy RS-vírus, akik ha bejutnak egy szarvasmarha-állományba, ott durva tombolásba kezdenek, és mindenütt fuldokolva köhécselő állatokat látunk. Az IBR nem ilyen. Inkább sunyinak mondanám. Az IBR-fertőzött tehenek borjai egy kicsit gyengébbek, kicsit gyakoribb a napos borjak közötti elhullás, egy árnyalatnyival lassabban nőnek meg a bocikák, a tehenekben gyakoribb a tőgygyulladás, tejelő tehenészetekben pedig icipicit magasabb a szomatikus sejtszám.

Mivel a tartó nem szembesül brutális veszteségekkel, azt gondolja, ez természetes. Hányszor hallottam már állatorvosként azt az okosságot, hogy “ahol falu van, ott temető is van”. Ami igaz, de miért is kellene lemondani arról a 3-5%-nyi borjúról, amit – többnyire ugyan nem közvetlenül – de elvisz az IBR? És miért kellene a februárban született húsmarha borjakat még októberben is abrakolni, ha egészséges tehénállománytól felnevelve akár szeptemberben is értékesíthetőek lennének?

A metesítés eszköze: a vakcinázás

A mentesítés pedig nem igényel különleges erőfeszítéseket. Persze az oltóanyag nem túl olcsó, de gyors haladást biztosít. Ha kiderül az állományról, hogy IBR-fertőzött, mielőbb el kell kezdeni az oltást. Ehhez a kezdeteknél mindenképpen a gyengített ÉLŐ (live attenuated) vírust tartalmazó vakcinákat javaslom. Az ÉLŐ VAKCINAVÍRUS ugyanúgy megtelepedik a szervezetben, mint a VAD rokona. Kicsit szaporodik is, kicsit ürülhet is, de ez a mentesítés kezdeti szakaszában egyáltalán nem baj. Miközben ezt teszi, ellenanyag-termelésre készteti a marha szervezetét.

Semmiképpen sem javaslom a vakcinázást ELÖLT (inactivated) vírust tartalmazó vakcinával kezdeni. Ezek nem valók alapimmunizálásra. Az elölt vírust tartalmazó vakcinák inkább arra jók, hogy emlékeztető oltásként alkalmazzuk őket a mentesítés későbbi szakaszában. Az élő vírust tartalmazó vakcinával jól megalapozott immunitást az ilyen emlékeztető vakcinák kicsit tovább turbózzák, ugyanakkor viszont már nem szaporodnak a szervezetben és nem is okoznak vírusürítést.

Nagyon fontos az IBR-pozitív egyedek selejtezése

Azt a tévhitet mindenképpen szeretném eloszlatni, hogy a vakcinák adta védettség 100%-os. Tehát hiába vakcinázunk, ha az állományból nem selejtezzük folyamatosan a VAD vírussal fertőzött egyedeket. Bár a jól vakcinázott állományban a fertőzött egyedek vírusürítése akadályozott, hiszen a vakcinavírus folyamatosan borzolgatja az állat immunrendszerét, magasan tartva az ellenanyagszintet, DE: bármikor történhet valami, ami megbillenti ezt az egyensúlyt. Ásványianyag- vagy vitaminhiány, penészes téli széna, nehézellés, egyéb stressz okozhat olyan helyzetet, amikor az állat immunrendszere veszít a hatékonyságából és a fertőzött állat vírust kezd üríteni.

Bár azért vakcinázunk, hogy a nem fertőzött egyedek ellenanyagszintje meg jó magas legyen, de az esetükben is előfordulhat olyan állapot, amit fentebb felsoroltam. Minél több fertőzött egyedet hagyunk bent az állományban, annál nagyobb az esély arra, hogy éppen egyidőben billen meg a védelmi rendszere egy fertőzött és egy nem fertőzött egyednek. Ezzel tovább is lép a fertőzés egy újabb egyedre. Tehát ha elmulasztjuk a selejtezést, a vakcinázás nem tudja véglegesen megállítani a vírus terjedését, csak nagyon lelassítja azt.

Különösen fontos az IBR-pozitívvá vált bikák selejtezése. A bika az állomány minden egyedével szoros kapcsolatba kerül, így különösen nagy járványtani kockázatot hordoz, ha ő pozitív.

A vakcinázás alapszabályai

Állatorvos vakcinázzon!

Tehát vakcinázzunk, de hogyan? A legfőbb szabály, hogy vakcinázzon az állatorvos! Nem azért, mert kétségbe vonom a telepvezetők, állategészségügyi technikusok szakértelmét. Hanem mert a jelenlegi hazai jogszabályok értelmében injekciós készítményt állatnak csak állatorvos adhat be. Amikor a vakcinázás ellenére nem halad megfelelő ütemben a mentesítés, ezért szeretnénk reklamálni egy gyógyszercégnél, hogy “nem működik a vakcinája”, gyorsan elvérzünk a vita során, ha kiderül, hogy a szakma szabályainak mellőzésével történt a beadás. De ha állatorvos is végzi a vakcinázást, akkor is ellenőrizni kell a szabályok maradéktalan betartását!

Hűtőben tárolandó!

A vakcinák folyamtos hűtést igényelnek. Az élő és az elölt vírust tartalmazókat is 0-4 oC között kell tárolni. A szállítás alatt is! Tehát a vakcinától nem várható eredmény akkor sem, ha az a telepre hűtetlen raktérben érkezik, ha az azt átvevő kolléga a telepvezető asztalára tette le, nem a hűtőbe raktározta be, vagy ha egy egész napi vakcinázáshoz kivisszük az összes cuccot, ami 3-4 óra után már 35 fokos a nyári melegben, vagy csonttá fagyott a téli zimankóban.

Steril, megfelelő hosszúságú tű

Az általam kedvelt Bovilis IBR Marker vakcinát mélyen izomba kell beadni. (Ez nem reklám. Amikor elkezdtem IBR-mentesítéssel foglalkozni, csak ez volt, ezt szoktam meg és jók vele a tapasztalataim. Nem fogom lecserélni.) Nos, az 1,0 colos tűvel nem lehet mélyen izomba adni semmit. A bőralatti faggyúba adott vakcina nem feltétlenül indítja el azokat az immunológiai történéseket a szervezetben, ami elégséges volna a kívánt eredmény eléréséhez. Vakcinázáshoz 1,5, vagy akár 2,0 colos tűre is szükség lehet. És a tű legyen steril! Nagyon buta dolog, ha egy fertőző betegség elleni védekezés kapcsán egy másik fertőző beteséget kenek végig az állományon a közös tű használatával. Az a 7-15 Ft plusz költség állatonként nem lehet szempont.

Na és akkor mi a helyzet az automata-fecskendővel? Mennyi időt is vehet igénybe, míg az ember beküldi és megfogja a húsmarhát a nyakfogós kalodában? Akármilyen ügyes is vagyok, 30 másodpercnél nem lehet rövidebb az idő, hiszen még az előzőt is ki kell onnan engedni. Azt gondolom, hogy akinek nem elég a tűcseréhez és 2 ml vakcina felszívásához fél perc, annak komolyan el kell elmélkednie a pályamódosításon. Hiszen ezzel a sebességgel nem fog tudni időben ellépni a rúgás elől sem. Ami a marhapraxisban nem életbiztosítás. Szóval szerintem az automatákat el kell felejteni!

Alapimunizálás élő vírussal

Ahogy feljebb írtam, alapimmunizálni egyszer beadott élő vírussal célszerű.  Az alapimmunizálást követően 6 havonta szükséges emlékeztetni az állatok szervezetét. Amíg nagyon magas az állományban a fertőzöttek aránya, nem is érdemes az élő vírust elhagyni. Ha már kezdenek látszani az eredmények, át lehet térni egy olyan protokollra, hogy a legalább 2× élővel vakcinázott egyedek (jellemzően az 1 éves kornál idősebbek) esetében az emlékeztető oltásokat már inaktivált vakcinával végezzük.

Jó úton: a 3 évesek is mentesek

Mi mutatja, hogy eredményes a mentesítési program? Ha már a 3-4 éves korosztályban is nőni kezd az IBR-negatívak aránya. Az IBR terjedése nem gyors, így vakcinázatlan állományban végzett vérvétel is azt mutatja, hogy a fiatal korosztály, jellemzően az első-második ellésig megőrzi a mentességét. Valószínű, hogy az ellések, illetve az azt kísérő immunológiai egyensúly-zavarok azok a hatások, amelyek segítik a vírus terjedését. Tehát önmagában az, hogy a fiatalok vérvizsgálati eredményei jók, még nem jelenti azt, hogy jó úton járunk.

Mennyi időt vesz igénybe a mentesítés?

Ez elhatározás kérdése. De komolyan! A jelenleg használt vakcinákkal a vírus állományon belüli terjedése szinte a végtelenségig lelassítható. Tehát a mentesítés előrehaladását leginkább az határozza meg, hogy az állattartó milyen arányban hajlandó selejtezni az IBR-pozitív teheneit.

Tehát ha van 100 tehenem, amelyből mondjuk 70 pozitív, azt kell megtervezni, hogy azt a 70-et milyen ütemezésben váltom le, vakcina-árnyékban felnevelt negatív fiatalokkal. Azt a tartónak kell eldöntenie, mi éri meg neki jobban.

És vajon megéri-e a mentesítés?

Szerintem igen. Térjünk vissza a fenti, 100 tehenes példánkra! Egy 70%-ban fertőzött állományban nyugodtan számolhatunk azzal, hogy az IBR évente 3-5%-nyi borjúveszteséget okoz. Közvetve vagy közvetlenül. Tehát az óvatosabb becslés szerint is legalább 3 borjúval kevesebbet lehet ősszel eladni. Egy szarvasmarha vakcinázásáért, figyelembe véve a jelenlegi vakcinaárakat, nem nagyon illik többet kérni 2.000 Ft-nál. Mielőtt állatorvos kollégáim megköveznének e kijelentésemért, gyorsan hozzáteszem, hogy ez az ár nem tartalmazza pl. annak az időnek az óradíját, amikor a gazda próbálja visszaimádkozni a kezelőfolyosóba az onnan kitört marhákat. Tehát jól szervezett, flottul haladó vakcinázás áráról beszélünk. Száz szarvasmarha évi kétszeri vakcinázása esetén 400.000 Ft költségről beszélünk, amiből lejön az állami támogatás (80.000 Ft). A három borjú mennyit is ér?

És ne feledjük, hogy ez a költség azonnal kiesik, amint mentessé válik az állomány. Ha viszont az IBR marad, az évi 3-5 borjú veszteség is marad.

Összefoglalva

  1. az IBR évi 3-5% borjú elhullásáért vagy meg nem születéséért tehető felelőssé
  2. vakcinázással lehetséges a mentesítés
    1. állatorvos vakcinázzon
    2. a vakcina hűtést igényel (nem melegedhet fel, nem fagyhat meg)
    3. steril tűvel
    4. hosszú tűvel, mélyen izomba
  3. alapimmunizálni csakis ÉLŐ vírust tartalmazó vakcinával
  4. emlékeztető oltás 6 havonta
  5. fontos az IBR-pozitív egyedek folyamatos selejtezése.

 

 

Magyarország afrikai sertéspestis-járványa

Az afrikai sertéspestis hazai története legalább olyan sűrű ködbe vész, mint a honfoglaló magyaroké. Bár a keleti eredet és a Kárpát-medencében való agresszív megjelenés erős hasonlóságot mutat, a két esemény között eltelt 1121 év indokolna némi különbséget. Legalábbis ami az események tisztázhatóságát illeti. Nos, próbálkozzunk rekonstruálni a történéseket!

Mint korábban írtam, az afrikai sertéspestis 2007 tavaszán lépett Eurázsia szárazföldjére és pár év alatt meghódította a Kaukázust és Oroszország európai területeit. Öt évvel később már az Ukrajna dél-keleti részén található Zaporizzsjai (oroszul: Zaporozsje) területen mutatták ki házi sertésből. Ezt az ukrán hatóságok fel is számolták és 2013-ban az ország élvezte az ASP-mentes státuszt. (Tehát egy csipetnyi hazugságért nekik sem kell a szomszédba menniük. Pedig amúgy szívesen látjuk őket.)

A 2013 őszén kezdődött bel- és külpolitikai válság aztán háttérbe szorította az afrikai sertéspestist, így hát 2014. év elején bevallották a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalnak (OIE), hogy Luhanszk (oroszul: Luganszk) környéke fertőzötté vált. Mind vaddisznóban, mind házi sertésben kimutatták a fertőzést. Ha ránézünk az OIE honlapjára (a honlapon a “Country” mezőbe be kell írni Ukrajna angol nevét: “Ukrain”), egyértelműen látható, hogy az ukrán állategészségügyi szolgálat 2014-ben a lovak közé hajította a gyeplőt.

Honfoglaló

Tehát ha a kezdeti példánknál maradunk, a járvány 2012-ben jelent meg Levédia és Etelköz határán, majd kicsit láthatatlanná vált, és 2014-ben már Levédiában látjuk újra. Ezt követően azonban felgyorsultak az események: 2016. nyarán elérte az Etelközt, karácsonyra pedig már a Kárpátok koszorúján belül ünnepelte a Jézuska érkezését.

afrikai sertéspestis - Levédia, Etelköz

A hazai járvány történelmi háttere

Ha visszanézünk egy évezred távolságba, láthatjuk, hogy őseinknek – akik a kazárok fennhatósága alatt eltöltöttek vagy 150 évet – pár évtized kellett csupán a Kárpát-medence elfoglalására. A dolgok durva leegyszerűsítése a honfoglalást epidemiológiai modellként kezelni, de a fenti térképre nézve 2016 karácsonyáig az ASP nagyjából úgy viselkedett, mint egy szálláshelyet kereső, vándorló törzs. Mi történt hát 2016-ban?

2016 karácsonya, Nagyszőlős

Az afrikai sertéspestis első hivatalos, már-már hazainak tekinthető járványkitörését 2016-ban, a karácsony és újév közötti időszakban fedezték fel. A magyar határtól pár kilométerre, a kárpátaljai Nagyszőlősön.

ASP karácsonyra: Nagyszőlős

Afrikai sertéspestis karácsonyra

Egy szálloda kertjében található vadasparkban betegedtek meg az ott tartott vaddisznók. Sajnos – talán épp az ünnepek miatt – legalább egy hetet halasztódott a betegség korrekt diagnózisa, így a járványvédelmi intézkedések is. Ha ránézünk a térképre, jól látszik, hogy az érintett település a román-magyar-ukrán hármas határon van. És ahogy az várható volt, a járvány intenzív menetelésbe kezdett. Legalábbis Romániában mindenképp, hiszen mostanra az ország, magashegyi régióit kivéve, gyakorlatilag elesett. Több tízezer sertés esett áldozatul a betegségnek.

Nem így Magyarországon, ahol a járvány a határon fegyelmezett helybenjárásba kezdett. A hazai állategészségügyi hatóság, mint valami XXI. századi Szvatopluk fejedelem, felvette a harcot a betolakodóval. Időt, pénzt és teste fáradságát nem kímélve csatázott a kórral.

Két pogány közt

Ennek keretében 2017. márciusában 183 vaddisznó diagnosztikai célú kilövését rendelték el a lónyai vaddisznóskertben. Melynek során egyetlen állatban sem találták meg a betegség kórokozóját. A mentesség igazolására tett erőfeszítéseiket persze kissé “túltolták”. Ha elővettek volna egy járványtankönyvet, maguk is láthatták volna, hogy ehhez az akcióhoz bőségesen elég lett volna 59 vaddisznót feláldozni. (De mi magyarok nagyok vagyunk a véráldozatban, tehát érthető az igyekezet.)

Az afrikai sertésestis elleni háborúban aztán egyszercsak két pogány közé szorultak hőseink. Nem volt elég az egzotikus kór támadása, 2007 augusztusában egy régi ellenség, az Aujeszky-betegség is visszatért. És épp a keleti határunkon, Fehérgyarmaton! És bár addigra már minden anyagi és emberi erőforrást felemésztett a védekezés, hatalmas erőket mozgósítva sikerült rendezni a sorokat és lecsaptak a régi-új ellenségre is.

Persze ez esetben is a nehéztüzérséget vetették be a kavicsokkal dobálódzó Aujeszky-vírus ellen. Ha ugyanis cselekvés előtt előveszik az Aujeszky-betegség elleni védekezés szabályait előíró rendeletet, akkor nem utólag szebesülnek vele, hogy 8000 sertés leölése és eltüzelése ilyen esetekben túlzás. Az Aujeszky-betegség is egy istencsapása, de a szabályok szerint bőven elég lett volna az állományt zárlat alá helyezni és apránként elküldeni őket vágóhídra. Amíg az utolsó állat is elfogy a telepről. De nekünk semmi sem drága, így nem mentettük meg a húst, viszont sok pénzt fizettünk a lemészárolt disznók megsemmisítéséért.

Wind of change

És eljött 2018 tavasza. Új korszak, új vezetés a mezőgazdasági kormányzat élén. Árilis 21-én hivatalosan is megtaláltuk az első esetet az ország közigazgatási határain belül. És hol? A Mátrában.

Miért ott? Hogy került oda? Mi van a Mátra és az ukrán határ közötti területen? És mi lehet Szlovákiában? Ezer kérdés árasztotta el az ember agyát.

Persze az egyik halott disznót néhány méterre találták meg egy felújítás alatt álló szállodától. Ugyanakkor kicsit erőltetettnek tűnt volna számomra az a magyarázat, hogy az ott dolgozó munkások hánytak szét valami Ukrajnából származó disznótorost.

De ami számomra erőltetett, az másnak természetes. És meg is született a migráns-szendvics legendája. Ami akár vicces is lehetne, ha nem annak a személynek a szájából hangzik el, aki a járvány elleni védekezést irányító minisztériumot vezeti.

Már csak arra kellett várni, hogy hazánk bejelenti azt az esetet, ami a járványtanilag is megmagyarázható szituációhoz közelíti a helyzetünkről sugallni kívánt képet. De nem kellett sokáig várni. 2018. május 16-án bejelentették, hogy egy Tiszakerecseny területén elhullva talált vaddisznóban kimutatták a vírust.

Egy a valóság, ezer a ruhája

Az ország keleti feléből érkező hírek sokkal kedvezőtlenebb színben tüntetik fel a helyzetet, mint a hivatalos álláspont. Bár a NÉBIH adatai szerint, a mai napig összesen 33 vaddisznó esett áldozatul a járványnak, a Szabolcsból érkező kevéssé hivatalos hírek szerint egyes területeiken már nincs élő vaddisznó.

A Mátrában eddig csak elhullott disznóból mutatták ki a vírust és még soha nem találtak ellenanyagot egyetlen disznóban sem. Tehát a hivatalos verzió azt sugallja, hogy a disznó megfertőződik és heveny tünetek között el is hullik. Az eddigi ismereteink szerint ez a fertőző anyag felvételét követő 10-14 napon belül megtörténik. A tünetek jelentkezése előtti utolsó 48 órában az állat már üríthet vírust. A tünetek megjelenése után pedig néhány napon belül már halott is.

Tehát ha 1-1 állat legfeljebb 5-6 napig üríthet vírust, akkor a hébe-hóba bejelentett 1-1 eset számomra azt sugallja, hogy cseppet sem rózsás a helyzet. Mert hogyan is történhet mindez? Kezdjük a migráns-szendviccsel! Nehéz elképzelni, hogy egy egész disznót szórtak szét, tehát legfeljebb 1-2 vaddisznó betegedett meg. Jó eséllyel ugyanabban a kondában.

Az első eset idején a kocák családokban éltek a malacaikkal, a kanok meg magányosan. Ha a szendvicset kan vette  volna fel, az meghalt volna, a rókák és hollók megették volna és az én mesém is véget érne. De valószínű, hogy családban élő disznó ette azt meg. A szendvics elfogyasztását követő héten elkezdte családtagjaira szórni a vírust, majd annyira rosszul lett, hogy külön vonult és meghalt. A családtagok egy héten belül már ismét haldokolhattak. Vagy nem, mert ez a betegség amúgy nem terjed futótűzszerűen.

Egy biztos: amelyik disznó megfertőződik, az 2 héten belül meghal. Ha tehát 3-4 vagy több hét telik el egy újabb beteg megtalálásáig, az csepet sem azt jelenti, hogy egyre javul a helyzet. Az főként azt jelenti, hogy a szemünk előtt, de számunkra teljesen láthatatlanul kvártélyozza be magát az afrikai sertéspestis kis hazánkba. Ahogy Szvatopluk is későn vette észre, hogy valami nincs egészen rendben…

Az afrikai sertéspestis (ASP) új korszaka

Az új afrikai sertéspestis (ASP) járvány 2007 áprilisában érte el Eurázsiát, amikor a grúziai Poti kikötővárosban megjelent a II. genotípusba tartozó ASP-vírus, amely a Mozambikban, Madagaszkáron és Zambiában kimutatott vírustörzsekkel mutatott rokonságot. Bár Grúzia csak júniusban jelentette a betegség megjelenését a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalnak, a betegségre utaló első klinikai tüneteket már a tavasz folyamán észleltek a kikötő környékén élő sertések között. Az állatok vérzéses tünetek mellett, pár nap alatt elhullottak. Az esemény a helyi járványvédelem igazi csődjének tekinthető. Az ASP új korszaka szegényes udvarokban kezdődött. Megtelepedését az infrastrukturális és szakmai hiányosságok, no meg a hatóságok tehetetlensége segítette.

ASP_akut_forma

Az ASP járvány kezdeti, jellegtelen tünetei: láz, étvágytalanság, bőrpír (Forrás: Gallardo, 2015.)

A betegség kései felismerése és a nem kifejezetten szakszerű járványvédelmi intézkedések eredményeként, a fertőzés gyorsan terjedni kezdett és elérte a szomszédos országokat. Mivel a térségben viszonylag nagy sűrűségű vaddisznó-populáció él, a fertőzés átjutott a vaddisznóba, majd – főleg a Kaukázusban eredő folyók mentén – gyorsan terjedt északi irányba.

Májusban elérte Dél-Oszétiát, ahol az ország kb. 40.000 sertésből álló állományában 1500 egyedet pusztított el. A hatóságok járványvédelmi intézkedései nyomán, a járványkitörések 10 km-es körzetében további több ezer sertést irtottak ki, ám a betegség 2010. folyamán később mégis újra jelentkezett.

A fő kockázati tényező: a házi és a vaddisznó találkozása

A kezdeti járványkitörések elemzése alapján megállapítható volt, hogy abban a házi sertés-állományok és a vaddisznók érintkezése játssza a legjelentősebb szerepet. A Kaukázus térségében a sertéstartás több mint 90 %-ban háztáji állományokban zajlik. Ezek az állományok és a bennük tartott állatok semmilyen központi nyilvántartásban nem szerepelnek. Ezáltal a hatóságok semmilyen használható információval nem rendelkeznek róluk, az egyes gazdaságok közötti járványügyi kapcsolatokról, illetve az állatszállításokról.

jarvanyvedelem_hianya

Hulladékon táplálkozó állatok: a járványvédelem teljes hiánya (Forrás: Penrith, 2012.)

Ezeket a háztáji gazdaságokat nagyon alacsony szintű járványvédelem jellemzi. Az egész dél-kaukázusi térségben jellemző a házi sertések szabadtartása, amelynek során az állatok együtt táplálkoznak és szaporodnak a vaddisznókkal. Az ilyen sertésállományok könnyen fertőződhetnek bármilyen fertőző betegséggel a vaddisznókkal való közvetlen érintkezés, vagy a sertés eredetű maradványokat is tartalmazó hulladékon való táplálkozás során.

Ezek között a körülmények között aztán gyorsan terjedt Oroszország felé.

Az ASP Oroszországban

Decemberben (még mindig 2007!) Oroszország bejelentette az első ASP-esetet. A frissen elindított surveillance (járványtani megfigyelés) 15 elhullott vaddisznót talált a grúz határ közelében, Csecsenföldön, amelyekből azután kimutatták a fertőzést.

A további járványügyi vizsgálatok (2008-2009. folyamán) megerősítették, hogy a Csecsen Köztársaság minden hegyvidéki körzetét érinti a fertőzés. Bár a vaddisznókban nagy számban sikerült kimutatni a fertőzést, a hivatalos tájékoztatás kiemeli, hogy a térség házi sertéseit alig érinti a probléma. Ezt a különleges járványtani helyzetet aztán több szakértő is igyekezett megfejteni. A legvalószínűbbnek azonban az tűnik, hogy mivel a csecsenek muzulmánok, így meglehetősen kevés sertést tarthatnak, amiben terjedhetne a kór.

ASP_Kaukazus

Az ASP terjedése a Kaukázus térségében (Forrás: FAO)

Természetes vírus-cirkuláció ízeltlábú vektorok nélkül

Az ASP gyors terjedése és későbbi folyamatos jelenléte az Észak-Kaukázusban arra enged következtetni, hogy a térségben kialakult a betegség természetes rezervoárja. Az a természetes forrás, ahonnan a házi sertés állományok időről-időre újra fertőződhetnek. Ehhez Afrikában a varacskos disznó és az ízeltlábú vektor folyamatos együttélése szükséges, ám a Kaukázusban az óvantagok fertőzésfenntartó szerepét nem sikerült bizonyítani.

Ezen túlmenően további ízeltlábúak esetleges szerepét is vizsgálták a kutatók. A hazai kullancsfaunában is jelen levő közönséges kullancs (Ixodes ricinus) és a magyar tudományos névvel nem is rendelkező Dermacentor reticulatus is képbe került. És bár mindkettőről köztudott, hogy több, veszélyes fertőző betegség terjesztésében játszanak szerepet, de az esetleges ASP-terjesztő szerepüket a vizsgálatok kizárták.

A közönséges kullancs nem vektora az ASP-nek

A hazánkban is ismert közönséges kullancs nem játszik szerepet az ASP terjedésében (A kép forrása: Magyar Parazitológusok Társasága)

A vándorló vaddisznók szerepe

A természetes rezervoár fertőzésfenntartó és terjesztő szerepét a korábbi és a jelenlegi ASP-járványok során szerzett tapasztalatok is megerősítették. Bár a vaddisznó nem valódi rezervoár (lásd később), a fertőzés vaddisznóban való megjelenése jelentősen bonyolítja a védekezést.

Csecsenföld felől 2008 nyarán terjedt tovább a fertőzés Oroszország belseje felé. Ebben feltételezhető, hogy a térség viszonylag sűrű vaddisznó-populációjának lehetett szerepe, amelyben a betegség közvetlen kontaktusok útján terjedt. Ezt a feltételezést erősíti meg az is, hogy ugyanezen időszakban iráni vaddisznókban is megjelent a betegség, ahol szintén vallási okokból nem valószínűsíthető a házi sertés eredet.

Miután a betegség átkelt a kis sertés-sűrűségű (ám vaddisznókban gazdag) területeken, belépett Észak-Oszétiába, ahol az ortodox keresztény lakosság körében szintén nagy népszerűségnek örvend a sertések félvad szabadtartása. Ez a termelési rendszer, a maga gyatra járványvédelmével, ismét lehetőséget biztosított a vírusnak, hogy visszatérjen a házi sertéshez. A 2009-es év elejére Észak-Oszétia teljes területe fertőzötté vált. Az 5 hónap alatt detektált 50 járványkitörés alapján egyre erősödő járvány rajzolódott ki a kutatók számára.

Nagy megbetegítő képesség – ellentmondásokkal

Nagy patogenitás

A vírusok megbetegítő képességét, idegen szóval patogenitásnak hívjuk. Ennek mértéke határozza meg, hogy a fertőzött egyed milyen súlyosságú klinikai tünetek között betegszik meg, illetve hogy milyen mértékű a betegség okozta halálozási arány.

Az ASP-járvány során az Eurázsiai kontinensen összegyűlt adatokat elemezve kijelenthető, hogy a vírus, terjedése során megőrizte patogenitását. A kórokozó mind a házi sertésben, mind a vaddisznóban hevenyen zajló, súlyos vérzéses tünetekkel járó, néhány nap alatt halálra vezető megbetegedést okoz. Az elhullás többnyire a fertőződést követő második héten jelentkezik. Ez a gyors lefolyás és a kevésbé jellemző klinikai tünetek az egyik oka, hogy első megjelenésekor olyan nehéz felismerni a jelenlétét.

Bőrvérzések, mint sertésorbánc esetében

A sertésorbáncra is emlékeztető tünetek a járvány elején elhullott sertés hasán (Forrás: EU ASP Referencia Laboratórium)

A 2007. óta tartó, eurázsiai járvány során ezek a tulajdonságok mit sem változtak. Mind a terepi tapasztalatok, mind pedig a laboratóriumi vizsgálatok azt mutatják, hogy a vírus semmit nem veszített a megbetegítő képességéből.

Vagy mégsem?

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy bizonyos területeken megjelent a betegség szubakut (a hevenynél kicsit lassabban zajló) és idült formája is, ezzel párhuzamosan pedig csökkent az elhullási arány. Erre akkor van lehetőség, ha a betegség már hosszú ideje, több éve jelen van az adott állatpopulációban. Oka lehet, hogy az adott egyed kis mennyiségű vírussal fertőződve hatékony immunválaszt alakít ki. De a vírus is alkalmazkodhat a gazdához, mutációk révén megszelídül.

A vírus mindenesetre csak olyan állatpopulációban képes tartósan fennmaradni, amelyben kialakul valamilyen mértékű rezisztencia (ellenálló képesség) a betegséggel szemben. Így az elhullási arány csökken. Ami azt jelenti, hogy a fertőződés következtében jóval kevesebb állat hullik el, mint egy teljesen szűz, a betegséggel korábban soha nem találkozott populációban. Ez pedig végül azt eredményezi, hogy a betegség nem marad önlimitáló, hanem időről-időre újabb járványkitöréseket eredményezve, fennmarad egy adott területen.

Az oroszországi terepi vizsgálatok azt mutatják, hogy egyre több olyan vaddisznót találnak, amelyik a betegség ellen már ellenanyagot termelt (tehát korábban biztosan találkozott a vírussal), ugyanakkor maga a vírus már nem mutatható ki a szervezetéből. Ez azt bizonyítja, hogy az állatok egy része a betegséget képes túlélni, abból felgyógyulni, ezzel hosszabb-rövidebb időre vírus-hordozóvá válni, ami némi járványtani kockázatot jelent.

A fertőzés legfőbb forrása: az illegális sertés- és sertéshús-kereskedelem

Az elsődleges és az azokkal kapcsolatba hozható járványkitörések között megfigyelhető hosszabb időtartam (1-17 hónap) – amelyet Oroszország déli részén figyeltek meg – arra enged következtetni, hogy a fertőzés rejtetten, de tartósan cirkulál a térségben. Ennek eredményeként a betegség megjelent kisebb, nagyobb, rossz és jobb járványvédelmű gazdaságokban is. Bár az egyes kitörések felszámolása látszólag mindig sikeres, újabb és újabb kitörések megjelenése bizonyítja a fertőzés tartós jelenlétét. A járványügyi nyomozások alapján feltételezhető, hogy ebben fő szerepe az ellenőrizetlen sertés- és sertéshús-szállításoknak van. Ez utóbbira jó példa az a vizsgálat, amely járványmentes időszakban mutatott ki ASP-vírust fagyasztva tárolt sertéshúsban és zsírban.

A nagyon gyenge járványvédelemmel rendelkező háztáji gazdaságok központi szerepet játszanak az ASP-járvány kelet-európai terjedésében. Ezekben a kis sertéstartó udvarokban még a legelemibb járványvédelmi előírások betartása is kérdéses a szegényes infrastruktúra miatt. Ezt tovább súlyosbítja az a tény, hogy ezekben a gazdaságokban szinte mindenütt moslékot etetnek, amely sok esetben tartalmaz sertésből származó hulladékot is. A moslék etetés előtti hőkezelése szinte sehol nem gyakorlat.

Ennek a gazdasági szektornak a működése szinte teljesen rejtve van a hatóságok elől. Az állatok szállítása, vágása, a feldolgozott húskészítmények kereskedelme tökéletesen ellenőrizetlen, amely a mosléketetéssel hatalmas járványügyi kockázatot eredményez. Ezt a kockázatot tovább növeli az a gyakorlat, hogy a betegség terjedésével párhuzamosan bevett szokássá vált a fertőzött állományok gyors értékesítése az anyagi veszteségek mérséklése céljából (lásd később).

A sikertelen járványvédelem szocio-ökonómiai háttere

A 2010-es évre az Észak-Kaukázusban kialakult az ASP-járvány egyfajta, speciális házi sertés ciklusa. A víruscirkuláció felszámolására tett kísérletek ez idáig rendre kudarcot vallottak, amelynek hátterében a térségre jellemző, súlyos szocio-ökonómiai problémák állnak. A helyi és a központi hatóságok együttműködésének és a megfelelő kártalanítási rendszer teljes hiánya, valamint a gyatra járványvédelemmel rendelkező háztáji sertéstartás mind hozzájárulnak a fertőzés tartós fennmaradásához és gyors terjedéséhez.

Az ASP-járványból eredő valamennyi költség a tartót, illetve részben a helyi önkormányzatok költségvetését terheli. Az egyes települések pénzügyi forrásai eltérőek, így a védekezésre fordítható összeg, ezáltal a védekezés hatékonysága is jelentősen különbözik. A nem egységes védekezési stratégiák alkalmazása alkalmatlan az összehangolt, valóban hatékony járványvédelem kialakítására.

Fentiek mellett az is nehezíti a helyzetet, hogy az egyébként is hektikus és ellenőrizetlen állatforgalom kiegészül a „vészhelyzeti értékesítéssel”. Ami azt jelenti, hogy járványhelyzetben a tartók – hogy veszteségeiket legalább mérsékeljék – gyorsan áruba bocsátják sertéseiket vagy vágást követően azok húsát és termékeit. Ezzel nagyon sok vírushordozó egyed is bekerül a kereskedelmi forgalomba. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy – mivel ezek a sertések a piaci ár alatt cserélnek gazdát – a fertőzött egyedek és termékeik jellemzően az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő régiókba kerülnek, ahol még kevésbé hatékony a védekezés.

Az egységes nemzeti mentesítési program teljes hiányát tekintve várható, hogy a járvány újabb és újabb területeken fog megjelenni az Orosz Föderációban, egyre súlyosabban veszélyeztetve a világ sertésgazdaságát.

Nagy ugrások fegyveres segítséggel

Az oroszországi ASP-járvány egyik jellegzetessége, hogy a betegség nem csupán a szomszédos területek között terjedt tovább, hanem nagy, több száz kilométeres ugrásokat tett. Kifejezetten kínos mellékkörülmény, hogy az ilyen ugrásokban sokszor a hadsereg élelmiszer-ellátó szolgálata segítette a vírust. Ugyanis az élelmiszer-beszerzések sok esetben teljesen ellenőrizetlen forrásokból származtak és a katonai étkezdék hulladéka hőkezelés nélkül került aztán sertéstelepekre.

Az ASP ugrásszerű terjedése

Az ASP-járvány ugrásai: a hadtáp és a járványvédelem hadilábon állnak egymással (Forrás: EU)

Az ember fertőzésközvetítő szerepe

Mostanra egyértelművé vált, hogy az ASP ilyen mértékű terjedése elképzelhetetlen az ember közreműködése nélkül. Nem csupán az illegális sertés- és sertéshús-szállításokkal járul hozzá a terjedéshez, hanem lábbelijén, ruházatán, járművein is képes közvetíteni a fertőzést, amikor fertőzött területről a fertőzéstől mentes helyre utazik.

Mivel az ASP természetes úton nem képes hosszabb távolságokra terjedni az ember segítsége nélkül, így a terjedés megakadályozása is lehetséges szigorú járványvédelmi előírások bevezetésével. És a következetes járványvédelmi szabályok nem csupán az ASP, de egyéb, nem kívánatos kórokozók tova vitelét is megelőzik. Ezek a szabályok nem bonyolultak. Korlátozni kell a személy- és járműforgalmat a sertéstartó helyeken (még a háztájiban is!)! Biztosítani kell, hogy az állatok gondozói, illetve mindenki, aki kénytelen belépni közéjük (állatorvos, karbantartó!), öltözzön át és fertőtlenítse kezét és lábbelijét! A sertéstelepeken tilos moslékot, illetve bármilyen emberi fogyasztásra szánt élelmiszert etetni! Három egyszerű szabály, ami megakadályozhatja a járvány terjedését.

Az állatorvosok szerepe

Az állatorvos az egyik legkockázatosabb elem egy sertéstartó gazdaság technológiájában. Tekintettel arra a körülményre, hogy munkája során, feltételezhetően, több ilyen telepet is meglátogat. Ruházata, lábbelije fertőzésközvetítővé válhat az egyes gazdaságok között. A tűk és egyéb állatorvosi eszközök esetleges fertőzésközvetítő szerepét már szintén dokumentálták. A sertések a klinikai tünetek megjelenését megelőző 48 órában hordozzák a legnagyobb kockázatot, mert már nagy mennyiségben tartalmaz vírust minden testváladékuk, ugyanakkor mindez nem sejthető. A klinikai tünetek megjelenésekor pedig már hatalmas mennyiségben ürítik a vírust a környezetükbe.

Az állatorvosok esetében tehát kiemelten fontos, hogy minden egyes telepen biztosított legyen az átöltözés és fertőtlenítés lehetősége számukra. Emellett pedig a steril – lehetőség szerint egyszer használatos – tűk és fecskendők, valamint egyéb eszközök használata kell, hogy gyakorlattá váljon.

Mi a helyzet a természetes rezervoárral?

Afrikában az ASP-t valódi természetes rezervoár tartja fenn, amelyet az ízeltlábú vektorok és vad sertésfélék (elsősorban a varacskos disznó) alkotják. Ebben a rendszerben a fertőzés már legalább egy évszázada bizonyíthatóan fennáll. Fontos megjegyezni, hogy a varacskos disznók tünetmentesen, mindenféle egészségkárosodás nélkül hordozzák a vírusokat.

Varacskos disznó az ASP természetes rezervoárja

Varacskos disznó család Afrikában: az ASP természetes rezervoárja (Forrás: Gallardo, 2015.)

Európában a betegség a vaddisznó-populációkban terjed. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a vaddisznó éppoly érzékeny a betegségre, mint a házi sertés. Éppen ezért is nem tekinthető a betegség valódi rezervoárjának. Azokon a helyeken van lehetőség a vaddisznóban való fennmaradásra, ahol olyan sűrű a populáció, hogy lehetőség van a fajon belüli terjedésre is. Ilyen hely pl. Szardínia. Ugyanakkor Szardínián is az a helyzet, hogy – bár a betegség képes terjedni a vaddisznó-populációban is – de tartósan fennmaradni csak akkor tud, ha biztosított a külső forrásból (fertőzött házi sertésektől) való újabb és újabb fertőződés. Az így megfertőzött vaddisznó-populációk aztán – vándorlásukkal – olyan területekre is továbbvihetik a vírust, ahol előtte az nem fordult elő.

Szardínián az ASP 1978. óta tör borsot a sertéstartók és a helyi állategészségügyi hatóság orra alá. Az azóta eltelt időszakban egyetlen esetben fordult elő, hogy a vírus elhagyta a szigetet. És a betegség tanulmányozása során felhalmozott ismeretek mind azt erősítik, hogy az emberi hanyagság nélkül képtelen a vírus tartósan fennmaradni, a vaddisznónak csak másodlagos szerepe van a vírusterjesztésben.

A szardíniai vaddisznók között mintegy 5 %-ban fordulnak elő olyan egyedek, amelyek – bár egészségesnek látszanak – szervezetükben ellenanyag mutatható ki az ASP-vel szemben. Ez azt bizonyítja, hogy a vaddisznó, amennyiben túléli a betegséget – képes felgyógyulni és megszabadulni a vírustól. További vizsgálatok pedig azt igazolták, hogy ha egy adott vaddisznó-populáció környezetéből eltűnnek a fertőzést hordozó házi sertések, akkor a vaddisznók a járvány lezajlása után spontán mentesülnek a vírustól.

És vajon mit hoz a jövő?

A probléma

Európában az ASP kiszabadult a vaddisznók közé. Ez azt jelenti, hogy igen nehezen kontrollálható környezetbe került. Mindemellett pedig ott van Oroszország, ahol a betegség gyakorlatilag szabadon – sőt emberi segítséggel – terjed mindenfelé. Nehéz elképzelni, hogy az orosz központi állategészségügyi hatóság hozzáállása a közeljövőben megváltozna.

Oroszország nem sertés exportőr, a sertéstartás csak a belső piacot szolgálja, ezáltal nem túlzottan jövedelmező ágazat. Ezt figyelembe véve feltételezhető, hogy nem nagyon van anyagi lehetőség azoknak az infrastrukturális hiányosságoknak a kijavítására, amelyek most a leginkább gyengítik a gazdaságok járványvédelmét. Ugyanígy nem várható, hogy jelentősebb anyagi erőforrásokat csoportosítanak át a hatékonyabb járványelfojtásra, megelőzésre, kártalanításra.

Amíg a fenti helyzet nem változik meg, folyamatosan biztosított a vírus-utánpótlás keleti irányból. Az orosz, ukrán, fehérorosz háztáji állományokban cirkuláló vírus, amely rendszeresen kijut a környező vaddisznók közé, azok közvetítésével folyamatos járványtani kockázatot jelent majd a jövőben is az EU keleti határain.

Az ASP az EU keleti határain: a keleti utánpótlás végtelen (Forrás: EU, 2018.)

A fenti ábrán jól látható, hogy Oroszország és Ukrajna teljes területén jellemző a betegség házi sertésben való előfordulása, amely biztosítja a folyamatos vírus-utánpótlást a vaddisznó populációi számára. Amelyek azután az EU felé közvetítik azt, az állatok természetes vándorlása útján.

(Jelmagyarázat az ábrához: sárga csillag= 2018. évi járványkitörés házi sertésben, zöld kör= 2018. évi járványkitörés vaddisznóban, szürke csillag= 2017. évi járványkitörés házi sertésben, szürke kör= 2017. évi járványkitörés vaddisznóban, sárga rombusz= hivatalosan bejelentett 2018. évi járványkitörés házi sertésben, szürke rombusz= hivatalosan bejelentett 2017. évi járványkitörés házi sertésben)

A kockázatcsökkentés lehetőségei

Ibériában és Szardínián jelentős sikereket értek el a betegség visszaszorításában csupán azzal, hogy megakadályozták a házi sertések és a vaddisznók érintkezését. Sőt Kuba is képes volt a betegségtől megszabadulni, pedig a szigeten jelentős, vadon élő sertésállomány él. Nem lehetetlen tehát a házi sertés megóvása még az ilyen körülmények között sem.

szabadtartás és járványvédelem

A szabadtartás nem egyenlő a járványvédelem hiányával

A folyamatos készenlét az egyik pillére a betegség korai felismerésének. Magas kockázatú területeken még a csak néhány állatot érintő megbetegedéseket, hirtelen elhullásokat is a legnagyobb komolysággal kell kezelni. Rendszeres klinikai szűréseket kell végezni, amelyre célszerű írott protokollt kidolgozni előre – még a járvány megjelenése előtt. Kulcsfontosságú a gyanús klinikai tünetek időbeni felismerése. A járványtanilag kockázatos területeken – amelyek közel vannak fertőzött területekhez, vagy nagy forgalmú útvonalakhoz, esetleg vaddisznók által használt „zöld folyosókhoz” – a protokoll szerinti rendszeres szűrés kötelező érvényű elv kell, hogy legyen.

A megelőzés második pillére a szigorú járványvédelem, amelyről szintén tervet érdemes írni. A tervnek tartalmaznia kell az állat-, személy- és járműforgalom pontos szabályozását. A járványvédelmi tervet előzetes kockázatbecslés alapján, a telep termelési és infrastrukturális sajátosságainak figyelembe vételével kell elkészíteni.

Érdemes megemlíteni, hogy várható a vírus evolúciója, tekintettel arra, hogy már több mint egy évtizede kóborol az eurázsiai sertés-populációban. A vírusterjedés, a megbetegítő-képesség változhat idővel. Ugyanakkor a járványvédelem minőségén és a gazdaságok infrastrukturális körülményein múlik, hogy merre és hogyan terjed a betegség, na és hogy mekkora kárt okoz az egyes térségekben.

A jelenlegi kelet-európai járványtani körülmények folyamatos kockázatot jelentenek az EU sertéságazatára. Ha a keleti fertőzési nyomás nem változik, ez a helyzet akár évtizedekre konzerválódhat. Ebben a helyzetben a gyors felismerés a záloga a veszteségek mérséklésének. Minél előbb történik a baj felismerése és a megfelelő járványvédelmi intézkedések meghozatala, annál kisebb gazdasági veszteséggel lehet megúszni a problémát.

Persze ehhez az kell, hogy a hatóság valóban hatékonyan lépjen fel probléma megoldása érdekében.

A vaddisznó Aujeszky-betegsége

A kutyás vadászok körében az egyik legrettegettebb fertőző kór az Aujeszky-betegség. Időről időre előfordulnak végzetes kimenetelű vadászkutya-megbetegedések, ezért tartottuk szükségesnek, hogy röviden összefoglaljuk a vadásztársadalom számára a legfontosabb tudnivalókat a betegségről.

ahol az Aujeszky-betegség fennmarad a ter,észetben: vaddisznó élőhely

Nevét Aujeszky Aladár, magyar állatorvosról kapta, aki 1902-ben, a világon elsőként írta le a kórképet szarvasmarhában, illetve kutyában. Ő akkor a betegséget álveszettségnek nevezte, mert tünetei (nyálzás, a viselkedés megváltozása, izomgörcsök) a valódi veszettséghez nagyon hasonlatosak.

a rendellenes viselkedés az Aujeszky-betegség tünete

A furcsa viselkedés lehet az Aujeszky-betegség tünete (de ő csupán szeret strandolni)

Az, hogy a fertőzöttség elsődleges forrása (rezervoárja) a házi sertés, illetve a vaddisznó, csak a későbbi kutatások által vált nyilvánvalóvá.

A betegség kórokozója a sertés herpeszvírusa. Egyes tulajdonságaiban nagyon hasonlít egyéb fajok, többek között az ember herpeszvírusához is. Ellenálló-képessége és ragályozó-képessége viszonylag jó, a fertőzött egyed általában vírushordozó marad élete végéig. Más tulajdonságaiban viszont eltér a többi herpeszvírustól: széles a gazdaspektruma. Általában a herpeszvírusok csak egy-egy fajban vagy rokon fajokban képesek betegséget okozni, míg az Aujeszky-vírus szinte az összes emlős háziállat-fajunkat és sok vadon élő emlősfajt is képes megbetegíteni. Emberi megbetegedést nem okoz, de a vírussal dolgozó laboratóriumi szakemberek vagy fertőzött sertés-telepen dolgozók véréből kimutatható a vírus ellen termelt ellenanyag.

 

A házi sertés megbetegedése

A betegség elsődleges kártétele a fertőzött sertés-állományokban tapasztalható nagyarányú malac-elhullás, illetve a fertőzött kocák vetélése. Így a fejlett sertés-tartással rendelkező országokban a múlt század közepétől nagy erőfeszítéseket tettek a házisertés-állományok mentesítésére. A mentesítés előrehaladását jelentősen felgyorsította, hogy 1961-ben Bartha Adorján, állatorvos-virológus, egy vakcinázásra alkalmas, gyengébb megbetegítő képességű vírustörzset izolált. Az új vírustörzs – a védőhatáson túl – egy további előnyös tulajdonsággal is rendelkezett. Az ezzel a törzzsel oltott sertésekben termelődő ellenanyagok elkülöníthetők voltak a természetes fertőzésen átesett, ezáltal potenciális fertőzési forrást jelentő állatoktól.

házi sertés

Házi sertések szabadtartásban

A fertőzött sertéstelepek programszerű vakcinázásával, illetve a természetes fertőzésen átesett sertések következetes kiselejtezésével a hazai házisertés-állomány mentesült az Aujeszky-betegségtől, amelyet az EU 2015-ben hivatalosan is elismert. Hazánkban 2006. óta tilos a házi sertések vakcinázása. Hasonló, vagy még kedvezőbb a helyzet Európa legtöbb országában.

A vaddisznó Aujeszky-fertőzöttsége

Azonban a házi sertés-állományok kedvező járványtani helyzete ellenére a legtöbb európai országban – ahol végeztek felmérést a vaddisznó állományok Aujeszky-fertőzöttségének megállapítására – 30% feletti immunológiai áthangolódást tapasztaltak. A több éven át tartó felmérő vizsgálatok azt mutatják, mintha ez a százalékos arány kismértékben növekedne. Olaszország intenzíven vadászott, nagy vaddisznó-sűrűségű területein az 50%-ot is meghaladó arányban mutattak ki Aujeszky-ellenanyagokat a vizsgált vaddisznók vérében.

A hazai vaddisznó-állományban ez idáig nem történt átfogó felmérő vizsgálat, de nehéz elképzelni, hogy sokban különbözne a helyzet az európai összképtől. Szlovénia hazánkkal határos területein a felnőtt vaddisznó populáció 34%-os fertőzöttségét mutatták ki.

vaddisznóskert, az Aujeszky-betegség fokozott kockázata

Vaddisznóskert

Valamennyi, a témával foglalkozó kutató egyetért abban, hogy a vaddisznók között csak elvétve fordul elő klinikai tünet. A valódi veszteségek, amit a faj elszenved a fertőzéstől, csak becsülhetők. Valószínűsíthető, hogy a vaddisznóban is a fiatal korosztályokban fordulhat elő klinikai megbetegedés, esetleg elhullás. Ám – ismerve az ennek ellenére zajló populáció-növekedést – ez nem lehet számottevő. A vaddisznó állományok fertőzöttségének fő veszélye tehát nem abban rejlik, hogy ezáltal esetleg nagyarányú vaddisznó elhullásra lehet számítanunk, hanem abban, hogy a faj potenciális fertőzési forrást jelent a már mentesített házisertés-állományokra és egyéb fajokra.

A járvány terjedése a vaddisznó-populációban

A vírus vaddisznó-állományon belüli terjedése még nem tisztázott. Feltételezhető, hogy a légúti váladékokkal ürülő vírus cseppfertőzéssel való terjedése, illetve a vetélt magzatok vagy elhullott malacok elfogyasztása is közvetíti a fertőzést. Az a tény pedig, hogy vaddisznókban a vírus gyakorta a keresztcsont tájéki idegdúcokból mutatható ki, arra utal, hogy nem elhanyagolható az ivari úton történő terjedés jelentősége sem.

A vaddisznó szervezetébe jutott kórokozó az egyedek jelentős részében életre szóló fertőzöttséget okoz. Ha az egyed átvészeli a heveny megbetegedést, klinikailag meggyógyul. Tünetmentessé válik, de mandulájában, vagy idegdúcaiban alvó fertőzöttség alakul ki. Ilyenkor az állat immunrendszere féken tartja a fertőzést, a vírus nem ürül a szervezetből, bár ellenanyagok – laboratóriumi vizsgálattal – kimutathatók. A szervezetet érő stressz hatására azonban ez az egyensúly megbomlik és az alvó fertőzöttség ismét aktiválódik, az állat ürítheti a vírust. Ez a mechanizmus hasonlóan működik, mint az emberi ajakherpesz esetében: a látensen fertőzött egyén egyéb betegség, láz, vagy erős lelki megpróbáltatás hatására „herpeszes” lesz és ilyenkor másokat is képes megfertőzni.

Vaddisznók esetében az ivarzás, a malacozás, az egyéb betegségek, sérülések, a téli éhezés, romlott, szennyezett vagy toxinokkal terhelt takarmányok felvétele, a populáción belüli, nagy egyedsűrűségből adódó feszültségek, illetve a nagymértékű zavarások – így a hajtóvadászatok is – okozhatják azt a stresszhatást, ami az immunológiai egyensúly megbomlásához, ezáltal vírusürítéshez vezethet.

Ezek az időről-időre előforduló immunológiai hullámvölgyek teszik lehetővé, hogy a kórokozó utat találjon, egy még nem fertőzött vaddisznó felé, így tartva fenn a folyamatos vírus-cirkulációt a populáción belül.

A betegség előfordulása ragadozókban

Ragadozó fajok fertőződése esetén a vírus nagyon gyorsan és agresszíven árasztja el az idegrendszert. A betegség jellemző tünetei mind az idegrendszer bántalmazottságára vezethetők vissza. A beteg állat szemkörnyéke duzzadt, a nyelési zavar miatt nyálzik, testének valamelyik pontját kíméletlenül vakarja (a betegség angol neve ezért „őrült viszketés”). Ezekhez a tünetekhez társulhat még agresszivitás, kancsalság, a két szemen eltérő pupillatágulat, végtaggyengeség, izomgörcsök. Ragadozó állatok esetén a kórjóslat rossz: a tünetek megjelenését követően 24-36 órával az állat biztosan elpusztul. Erre általában a fertőződést követő 5-7. napon belül kerül sor.

Eredményes gyógykezelés nem lehetséges, sőt a betegség lefolyását sietteti, hogy a kezdeti tünetek (a fej duzzanata) allergiára utalnak. A feltételezett allergia kezeléseképpen adott szteroid-készítmények az immunrendszer működését blokkolják.

A kutyák megelőző védőoltása, jelen ismereteink szerint nem lehetséges. Az elölt vírust tartalmazó (inaktivált) vakcinák által kialakított védettség húsevőkben gyenge és átmeneti. A gyengített, élő vírust tartalmazó (attenuált) vakcinák pedig Aujeszky-betegséget válthatnak ki, ezért alkalmazásuk ellenjavallt.

vadászkutya és vaddisznó-zsigerek: az Aujeszky-betegség kockázata

Vadászkutya és vaddisznó-zsigerek: az Aujeszky-betegség terjedésének kockázata

Fertőzött vaddisznó-állományban történő vadászat alkalmával előfordulhat, hogy terítékre kerülnek olyan egyedek, amelyek épp immunbiológiai mélyponton vannak, ezért vérük, testváladékaik és egyes szerveik vírust is tartalmazhatnak. Ilyen esetben a legnagyobb veszélyt azok a szervek jelentik, amelyekhez a vírus jobban vonzódik, így ott nagyobb mennyiségben fordulhatnak elő. Ezek közül kiemelkedő a mandula. Egy vizsgálat tanúsága szerint, a virológiailag pozitív egyedek közel 80%-ában a mandulákban megtalálható a vírus. Ezen túl a kórokozó tartós fennmaradása lehetséges a légzőszervekben (tüdő, légcső, gége), az immunrendszerhez tartozó szervekben (nyirokcsomók, lép, máj, bélfodor), illetve a sok vért tartalmazó szervekben is (máj, lép, vese, szív).

Teljes bizonyossággal persze nem zárható ki, hogy a lőtt vagy a hajtókutya által harapott sebekből kiömlő vér, vagy a disznó által kilehelt váladékcseppek elegendő mennyiségű vírust tartalmazzanak a vadászkutya megfertőzéséhez. Ugyanakkor a járványtani szakirodalomban leírt kutya esetek szinte mindegyike nyers vaddisznó-belsőség feletetésére volt visszavezethető.

A megelőzés lehetőségei

Meggyőződésünk, hogy ha már annyit megteszünk, hogy kutyáinkkal sem vaddisznóból, sem pedig házi sertésből származó nyers húst, belsőséget vagy vért nem etetünk, a hajtókutyákat sem hagyjuk szabadon sétálgatni a zsigerek között, illetve nem hagyjuk, hogy a megtalált disznó vérét nyalogassák – mindezekkel sokat teszünk annak érdekében, hogy az Aujeszky-betegség kockázatát csökkentsük a vadászkutyák körében.

sertésfélék az Aujeszky-betegség rezervoárjai

Sertésfélék: az Aujeszky-betegség fenntartói

A szabad területi vaddisznó-állományok Aujeszky-mentesítése – jelenlegi járványvédelmi ismereteink, illetve a rendelkezésre álló lehetőségeink alapján – illuzórikus elképzelés. A vaddisznó-zsigereknek a területről való eltávolítása azonban megfontolandó. Tekintettel arra, hogy az erdőben (disznós kertben) maradó tüdő, lép, nyirokcsomók nagy mennyiségű vírust (és egyéb kórokozót is) tartalmazhatnak. Eltávolításukkal jelentékenyen csökkenthető a populáción belüli és a vadászkutyákat veszélyeztető fertőzési nyomás.

Végezetül szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy az Aujeszky-betegség nem az egyetlen fertőző betegség, amely a vaddisznóban előfordulhat és a vele kapcsolatba kerülő vadászkutyákat veszélyeztetheti. A kutyás vadászatok alkalmával célszerű szem előtt tartani, hogy minden olyan esemény, amikor a kutya a vaddisznó testváladékaival, nyers belsőségeivel és húsával érintkezik, esetleg el is fogyasztja, kockázatot hordoz. A kutya fertőződése az embert is megbetegíteni képes kórokozóval szintén nem kizárható. Ezek miatt is célszerű a vaddisznóból származó termékek kizárólag hőkezelés után történő etetése.

Az afrikai sertéspestis (ASP) története

Az afrikai sertéspestis (ASP) betegséget először 1909-ben figyelték meg Kenyában, de csak 1921-ben írta le egy angol kutató, aki már egyértelműen elkülönítette a klasszikus sertéspestistől. Ezt követően 1928-ban és 1932-ben Dél-Afrikában, majd 1933-ban Angolában írták le a betegséget. Angolában – első leírásakor – felismerték, hogy a betegség különbözik a sertésorbánctól. Viszont csak utólag, 1943-ban sikerült egyértelműen igazolni, hogy a betegség az 1921-ben leírttal azonos.

Az első afrikai eseteket mint heveny vérzéses lázat írták le, amely az érintett házi sertések között akár 100 %-os elhullást is okozhat. Megfigyelték, hogy a házi sertésekben akkor jelentkezett a járvány, ha azok érintkezésbe kerültek vadon élő sertésfélékkel. Legfőképpen varacskos disznókkal (Phacochoerus aethiopicus, Phacochoerus africanus). A fertőzés forrásaként a vírushordozó, ám klinikai tüneteket egyáltalán nem mutató varacskos disznókat azonosították, így a legfontosabb betegségmegelőző intézkedés az volt, hogy igyekeztek megakadályozni a házi sertések és a vadállomány érintkezését.

Az első eseteket követően az ASP-t több szub-szaharai országban is leírták. Az első esetek leírásakor már feltételezhető volt, hogy az érintett térségekben a vírus már hosszú ideje perzisztálhatott a vadállományban.

Angola, 1933: a változás első jelei

Először varacskos disznó nélkül

Kenyában és Dél-Afrikában a betegséget elsősorban varacskos disznótól fertőződött európai eredetű sertéseken észlelték, míg Angolában, ahol az európai sertéseket a helyi őshonos fajtákkal együtt tartották, inkább az őshonos fajták fertőzték meg a portugál telepesek európai sertéseit. A kenyai és a dél-afrikai járványhelyzettel ellentétben Angolában soha nem sikerült bizonyítani a varacskos disznók járványközvetítő szerepét.

A vakcinafejlesztés hajnala

A második világháború után, amikor Angola központi felföldjén nagyarányú sertéstenyésztésbe kezdtek, az ASP vált a sertéságazat legfőbb veszélyeztető tényezőjévé. Ezért 1950-ben az új-lisszaboni Központi Állategészségügyi Laboratóriumban egy speciális részleget hoztak létre, amelynek célja az ASP elleni vakcina kifejlesztése volt.

az afrikai sertéspestis a sertésfélék betegsége

Távol Afrikától és az eredeti gazdától: az ASP új gazdái, az európai házi sertések

Távol Afrikától: Portugália, 1957.

Az első, Afrikán kívüli megjelenése 1957-ben történt Portugáliában, ahová – feltételezhetően – a lisszaboni nemzetközi repülőtérről származó élelmiszer-hulladékkal sikerült behurcolni a betegséget. Ezt az első esetet gyorsan sikerült felszámolni, ám egy második esetet követően, a betegség 1960-ban megtelepedett az Ibériai félszigeten és az 1990-es évek közepéig endémiás is maradt.

Az ízeltlábú vektor szerepe

A betegség, európai megjelenésével a tudományos érdeklődés középpontjába került. Az ennek kapcsán felgyorsult járványtani kutatások legfőbb eredménye volt, hogy sikerült tisztázni az óvantagok (a kullancsokkal rokon, vérszívó atkák) szerepét a betegség fennmaradásában. Az ASP és a varacskos disznók közötti járványtani kapcsolatot már az első afrikai esetek kapcsán megállapították, de az ízeltlábú vektorok szerepét csak a spanyolországi kutatások tisztázták. Az Ibériai félszigeten az Ornithodoros erraticus óvantagfajról sikerült bebizonyítani, hogy a sertések élőhelyén megbújva az képes hosszú ideig fenntartani a vírust.

Ezt a felfedezést követően a későbbi afrikai kutatások az O. moubata, O. porcinus domesticus és az O. porcinus porcinus óvantagfajok vektor- és rezervoár-szerepét igazolták. (A járványtanban vektoroknak azokat az élőlényeket tekintjük, amelyek a betegségeket két valódi gazda között közvetítik. A rezervoár-fajok pedig azok, amelyek nem csupán továbbadják, de két, valódi gazdával való találkozás között képesek hosszabb ideig életképes állapotban eltárolni a kórokozót.) Az óvantagokról a kutatások kiderítették, hogy azok a varacskos disznók föld alatti üregeiben vagy a sertésólakban akár évekig képesek fertőző állapotban fenntartani a vírust, ezáltal Dél- és Kelet-Afrikában a betegség legfontosabb rezervoárjainak tekinthetők.

Újabb vakcinafejlesztési próbálkozások

Az ASP európai megjelenése új lendületet adott a vakcinafejlesztést célzó erőfeszítéseknek is, amelyek a korábbi, angolai kutatások alapjain folytatódtak. Az eredmények – egyelőre sajnos – csupán azt igazolták, hogy valódi védő hatással bíró vakcina előállítása nem lehetséges. Egyes, alacsonyabb virulenciájú törzsekkel folytatott kísérletek nem vezettek eredményre, mert azok félheveny és krónikus, bizonytalan tünetekkel járó megbetegedéseket okoztak, amely nehezítette a betegség felismerését, emellett hosszú ideig tartó vírushordozással, illetve vírusürítéssel járt, és az oltott állatpopuláción belüli tartós víruscirkulációt okozott.

Európai kalandozás a XX. században

Az első megjelenést követően az ASP elterjedt a portugáliai és spanyolországi sertéspopulációban és mintegy három évtizeden keresztül endémiás is maradt a félszigeten, amely csak 1995-ben nyerte vissza az ASP-től való mentességét. Ezt követően még 1999-ben fordult elő egy kisebb járványkitörés Portugáliában, amelyet sikerül viszonylag gyorsan elfojtani. Az ibériai eseteket követően, a XX. század folyamán több alkalommal is megjelent a betegség Európa több országában, így 1964-ben Franciaországban, 1967-ben, 1969-ben és 1993-ban Olaszországban, 1978-ban Máltán, 1985-ben Belgiumban, 1986-ban Hollandiában voltak kisebb, gyorsan elfojtott kitörések. Az európai területekről teljes egészében sikerült a betegséget kiszorítani. Ez alól egyedül Szardínia szigete a kivétel, ahol az ASP 1978-ban vált endémiássá és ez az állapot azóta is fennáll (a legutóbbi járványkitörést 2008-ban jelentették a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalnak, az OIE-nek.)

Túl az Óperencián: Kuba, 1971.

A betegség 1971-ben aztán átkelt az Atlanti-óceánon és megjelent Kubában, ahonnan csak nagy erőfeszítések árán sikerült kiszorítani. Egy nagyobb – 1977-78-ban zajló – ibériai járványkitörést követően a betegséget sikerült áthurcolni Brazíliába és több karibi szigetre, így Dominikára 1978-ban és Haitire 1979-ben, majd újra csak Kubába 1980-ban. A betegség felszámolása hatalmas anyagi erőforrásokat emésztett fel. Feltételezhető, hogy a fertőzés forrása az összes közép- és dél-amerikai esetben az Ibériai félszigetről származó élelmiszerhulladék, amely a transzkontinentális repülőgépekről kerülhetett ki a sertéstartó gazdaságokba, vagy a turisták szemetelése által juthatott sertések közelébe.

Nyugat-Afrika meghódítása az 1980-as évek elején

A régi gazda – a varacskos disznó – elhagyása

A nyugat-afrikai Szenegál 1978-ban jelentette az első ASP esetet az OIE-nek és az eset érdekessége, hogy bár a betegség látszólag endémiássá is vált az ország déli részén tartott házi sertésállományban, de a varacskos disznó járványfenntartó és terjesztő szerepét ebben a térségben soha nem sikerült igazolni. Az Ornithodoros nemzetségbe tartozó óvantagok majdnem teljesen hiányoznak Nyugat-Afrika ezen térségéből. Egyetlen szakirodalmi adat említi Ornithodoros porcinus óvantagfaj előfordulását egy varacskos disznó üregben, Sierra Leonéban, ahonnan viszont még soha nem jelentették az ASP előfordulását.

Visszahurcolás Afrikába

A Nyugat-Afrika délibb régiójában fekvő Kamerunt 1981-ben érte el az ASP-járvány és a gyorsan fejlődő sertéságazatot szinte teljesen tönkretette. És ebben az esetben sem volt igazolható a járvány hátterében a varacskos disznó járványfenntartó és terjesztő szerepe. Mivel a kameruni járványból izolált vírustörzsek megegyeztek az Európában és a Karibi-térségben izolált törzsekkel, ezért feltételezhető, hogy a fertőzés “visszahurcolással” jutott Afrika e szegletébe Európából, vagy a Karib-térségből.

Fejlődő afrikai sertéságazat – erősödő járvány az 1990-es évektől

Az 1990-es években kifejezetten megélénkült az ASP aktivitása a szub-szaharai régióban. Az 1994-től napjainkig is tartó drámai sebességű járványterjedés során több ország sertésállománya is megfertőződött. A betegség “hagyományos” elterjedési területéről kilépett és teljesen új területeken jelent meg, amely jól nyomon követhető az OIE honlapján. Bár Mozambikban a betegség 1962. óta endémiás volt, de 1994-ben átlépett a Save folyón és – megjelenve a három déli provinciában – szinte teljesen elpusztította a főváros, Maputo környékén fejlődésnek induló sertéstenyésztést.

A fő probléma: az ellenőrzés nélküli állatszállítások

Szintén 1994-ben történt, hogy a kontinens keleti oldalán, Kenyában, a Nairobi környékén megtelepedett sertésfarmok állományában jelent meg a betegség, amely ezt megelőzően úgy tűnt, hogy 1963-ban eltűnt az országból. Mindkét esetet házi sertések szállításával tudták összefüggésbe hozni, míg a varacskos disznó szerepe egyértelműen kizárható volt.

További nagyobb expanzió következett be 1996-ban, amikor a nyugat-afrikai Elefántcsontpart fertőződött meg, melyet 1997-ben Benin, Nigéria és Togo, majd 1999-ben és 2002-ben Ghana, 2003-ban pedig Burkina Faso követett. A felsorolt országok közül egyedül Elefántcsontpart tudott eredményesen mentesíteni, míg a többi országban a betegség endémiás maradt és azóta is rengeteg járványkitörést jelentettek.

 

A növekvő sertéssűrűség kedvez a járványok terjedésének

Az 1998-2000. közötti időszakban Szenegál és az országba ékelődő Gambia és a Cape Verde szigetcsoport szintén különösen súlyos járványkitöréseket szenvedett el, bár a betegség az ezt megelőző időszakban sem volt ismeretlen a térségben. Madagaszkár 1998-ban jelentett először ASP járványkitörést, miközben Zambiából és Tanzániából szintén szokatlanul súlyos járványokat jelentettek az állategészségügyi hatóságok ugyanebben az időszakban.

Az 1990-es évek közepétől felerősödő járványt a szakértők egyértelműen a sertéságazat  dinamikus fejlődésével (amelyet azonban nem követett a telepi járványvédelem fejlődése) magyarázzák, amely olyan mértékben növelte meg az érintett térségek sertéslétszámát, illetve sűrűségét, amely kedvezett a járványok terjedésének.

kerítés, a járványvédelem alapja

Kerítés nélkül nincs járványvédelem

A megszelidült kórokozó

A XX. században zajló európai ASP járvány során a kutatók azt tapasztalták, hogy a járvány dinamikája megváltozott. A betegség egyedenkénti lezajlása és a járvány terjedése is “megszelídült” az évek során. A terepi adatgyűjtések azt mutatták, hogy az Ibériai félszigeten az új járványkitörések 0,6 %-a olyan házi sertésekre vezethető vissza, amelyek túléltek egy korábbi járványt, ezzel vírushordozóvá váltak. (Ugyanezt a jelenséget Brazíliában is sikerült leírni, ám ott még több, 3,5 % volt visszavezethető a korábbi járványt túlélő házi sertésekre.)

Az afrikai, “hagyományos” járványgócokban, Kelet-Afrikában gyűjtött adatok azt mutatják, hogy az endémiás területen élő házi sertések 3,72 %-a a betegséget túlélt, klinikailag egészségesnek látszó állat. Ez az arány mérhető mind Tanzániában, mind Kenyában és Ugandában is.

Túlélő egyedek – vírushordozás fél évig

A kutatások több ízben igazolták, hogy a fertőzésen átesett állatok kb. 6 hónapig hordozzák a vírust, mielőtt az kikopik a szervezetükből. Tehát 6 hónapra tehető az az időszak, amely során nagy a kockázata annak, hogy a betegségen átesett és azt túlélt állat a vírust ürítheti a környezetébe, illetve amíg a húsából készült élelmiszer fertőzés forrásává válhat.

A legújabb korszak kezdete: Grúzia, 2007.

Az ASP történetében 2007-ben új korszak kezdődött. A grúziai Poti kikötővárosban, feltehetően Afrikából érkezett teherszállító hajók élelmiszer-hulladékával közvetítve, megjelent a betegség. A kikötő környékén nagy számban elhullva talált sertésekből mutatták ki a vírust 2007. júniusában. Valószínűleg a betegség kései felismerése miatt tudott nagyon gyorsan kezelhetetlenné válni. Mire a laboratóriumi vizsgálatok igazolták az ASP jelenlétét, már nagyon sok házi sertésben és a környékbeli vaddisznó-populációban is ott volt a betegség.

A fertőzés gyorsan átterjedt Örményországba és Azerbajdzsánba, majd 2007. végén már az Orosz Föderációhoz tartozó Csecsenföldön is kimutatták egy elhullott vaddisznóból. Iránban 2009-ben jelent meg, majd gyorsan terjedt nyugati irányba. Ukrajnát 2012-ben, Fehéroroszországot 2013-ban érte el.

Újra Európában: Lengyelország és a Baltikum, 2014.

Az Európai Unió keleti határán, Lengyelországban és a Balti államokban 2014. februárjában jelent meg, ezzel a betegség újra endémiássá vált az EU-ban.

Milyen tanulságokkal szolgál tehát az afrikai sertéspestis története?

  • A természetes ökoszisztémában a vírus a varacskos disznóban élt

A XX. század elején leírt kór még az Afrikában őshonos sertésfajták között is hatalmas pusztítást végzett, így csak ott tudott a betegség fennmaradni, ahol az ökoszisztémában együttesen jelen volt a varacskos disznó (amely nem betegedett meg, csak épp benne tudott szaporodni a vírus), illetve az óvantag, amely a varacskos disznók üregeiben lapulva hosszú ideig fertőzőképesen tartotta a felvett vírust, hogy aztán egy újabb varacskosba átoltva zárja a fertőzési láncot.

Mi történt azóta? Hogy fordulhatott elő, hogy a jól megszokott gazdáit elhagyva, rászabadult békés világunkra ez az átok?

  • A járványvédelem teljes hiánya lehetővé tette megtelepedését a házi sertés állományokban

Mint a történetből is kiderül, az ember minden erőfeszítést megtett, hogy minél nagyobb földrajzi elterjedést biztosítson az ASP-nek már Afrikán belül is. Élő állatokkal, élelmiszer-hulladékkal és ki tudja még milyen módon, de sikerült Kelet-Afrikából Nyugat-Afrikába átutaztatni a betegséget, ahol – bár se jelentős  varacskos disznó állomány nincs, se a vírusnak megfelelő óvantagfajok – mégis megtalálta a fennmaradása feltételeit.

  • A vírus alkalmazkodott az ember környezetéhez

Persze közben változnia kellett, hiszen ez volt a túlélés záloga. És mert vírus, így ez nem vett igénybe annyi időt, mint az, hogy a denevér szárnyat növesztett, vagy a fóka uszonyokat. Pár évtized alatt alkalmazkodott az emberi ostobasághoz. Az ember – felelőtlen magatartásával – folyamatos szelekciós nyomást gyakorolt a vírusra, amelynek egyes törzsei túléltek és alkalmazkodtak az új körülményekhez.

Mert mit is tett az ember? A vírust elválasztotta kedvenc gazdájától, a varacskos disznótól, amellyel már ki tudja, mióta együtt élt, azzal összeszokott, nem bántották egymást. Kiemelte a vírust ebből az ökoszisztémából, adott neki új gazdát – a házi sertést – amellyel ugyan nem volt annyira felhőtlen a viszonya, de varacskos disznó híján elkezdett barátkozni vele. Eleinte szemvillanás alatt megölte a számára szokatlan gazdát, de ezzel önlimitálóvá is vált az új környezetben. De az ember állhatatos volt és újra és újra megpróbálta összebarátkoztatni a kutyát a macskával, vagyis a vírust a malacokkal.

  • A házi sertéshez adaptálódott törzsek már nem ölnek gyorsan

És eljött az a pillanat, amikor egyik-másik vírustörzs esetében ez sikerrel járt. A folyamatos összevissza állatszállítások, a sertésből készült nyers élelmiszerek hulladékainak sertéstelepi felhasználása, a laza járványvédelem a telepek körül kitermelte azokat a vírustörzseket, amelyek már annyira nem ragaszkodnak a varacskosokhoz, hanem hajlandóak kompromisszumot kötni a házi sertésekkel is. Ezek a törzsek már nem ölnek meg minden sertést, így akkor is fent tudnak maradni, ha nincs a közelben kényelmes, mindennel felszerelt varacskos disznó. A fertőzésen átesett sertésekkel tovább élnek és újabb járványokat lobbantanak fel, ha az átvészelt állomány szűz (a vírustól mentes) állatokkal találkozik.

  • A betegséget túlélő vaddisznók tudják fentartani a járványt

Most ezt vagyunk kénytelenek végignézni itt, Európában. A betegség betör egy vaddisznó-populációba, akit elér, azt megöli. De már 11 éve kóborol a vírus az Eurázsiai kontinensen, és mit sem változott az ember szemlélete, így egyre több olyan eset leírását lehet megtalálni az európai szakirodalomban, amikor kilőtt, tehát nem elhullva talált (!) vaddisznó szervezetében lehet ellenanyagot kimutatni. Ami bizony azt jelenti, hogy átesett a betegség legrosszabb részén, azt túlélte és most vígan szórja tovább a vírust. (Vagy ha nem is vígan, de szórja.)

A következő bejegyzésben az Európai járvány történetéről írok pár sort.

A kutyaoltásról – veszettség és paraziták ellen

Tavasz van, lassan elkezdik szervezni a falvakban a kutyaoltási kampányt, amelynek során a kutyák veszettség és a legyakoribb paraziták ellen kapnak vakcinát és féreghajtót. És mint minden évben, elkezdődik a vita, hogy vajon szükséges-e. Az állattartók egy része aránytalan anyagi teherként éli meg a kötelező vakcinázást, de van, aki ilyenkor nem csupán a veszettség, hanem egyéb fertőző betegségek elleni oltást is kér a kutyája számára.

Tagadhatatlan, hogy egy állatorvosi vállalkozás számára az az optimális, ha minél többen és minél összetettebb szolgáltatást vesznek igénybe. Így talán olcsó magyarázkodásnak tűnik, ha az ember állatorvosként a vakcinázás mellett érvel. Most mégis tennék egy gyenge kísérletet, hogy meggyőzzem a kutyatartókat, hogy nem csupán az állatorvos anyagi boldogulása az egyetlen hozadéka a kutyák vakcinázásának.

 

Kezdjük a „kötelezővel”!

A jogszabály szerint ma Magyarországon minden kutyát be kell oltani veszettség ellen. Élete első évében kétszer, majd utána minden évben. A veszettség elleni vakcinázással egyidejűleg kapnia kell a jószágnak olyan féreghajtó tablettát is (hatékony dózisban!), amely alkalmas a galandférgek elpusztítására.

A tájékozottabb állattartók azt is jól tudják, hogy Európa legtöbb tagállamában nincs ilyen szabályozás. Mindenki igénye és anyagi lehetőségei szerint oltatja a kutyáját. Akkor hazánkban miért van ez másként? Miért olyan fontos ez, hogy rendelet is született a szabályozásáról? Mert működik. Sőt nagyon régóta működik. A hazai állategészségügy egyik legnagyobb sikere volt, még az 1930-as években, hogy a szigorú ebrendtartásnak és az évenkénti kötelező vakcinázásnak köszönhetően, Európában az elsők között szabadult meg a városi kutyákat sújtó veszettség-járványtól és az ország mentessé vált a betegségtől.

Ekkoriban a rókák veszettsége még ritkaságnak számított. Sajnos azonban 1939. körül elindult egy járványterjedés a Baltikumból, amely 1954-ben érte el hazánk keleti határát, és 1970-re az egész ország fertőzötté vált a rókák terjesztette veszettséggel. Erre az időszakra az volt a jellemző, hogy a nyári „csendes” hónapok után, ősztől egyre emelkedő számú veszettség-esetet diagnosztizáltak. A járvány éves csúcsa január-februárban, a rókák párzási időszakában volt megfigyelhető, amikor a marakodó egyedek között a betegség gyorsan terjedt. A híradások gyakori szereplői voltak a rókáktól megfertőződött, gazdájukra támadó macskák, agresszívvá váló szarvasmarhák, vagy éppen a kirándulókat megkergető őzek.

Hazánkban 1992-ben kezdődött a rókák vakcinázása. Először csak az Ausztriával határos sávban, majd az ország mind nagyobb területére kiterjesztve. A vakcinát a rókák számára vonzó csalétekbe rejtik és repülőgépről szórják szét a területen egyenletesen. Amikor a róka megtalálja és elkezdi elfogyasztani, ráharap a csalétekbe rejtett túlnyomásos alumíniumtokra, amelyből a vakcina a szájába spriccel és már meg is történt az állat beoltása. A rókák vakcinázását megelőzően a Dunántúl különösen fertőzött volt a betegséggel. A vakcinázás sikerességét mutatja, hogy 1996-ban, amikor az egész Dunántúlra kiterjesztették a vakcinaszórást, még 1357 esetet diagnosztizáltak országszerte, a következő évben pedig már csak 570-et.

A kampányt az egész országra kiterjesztették, sőt később Románia és a délszláv államok is elkezdték a rókák vakcinázását, így a 2010-es évekre eltűnt a betegség hazánkból. Sajnos azonban 2013-ban az Alföld közepén, a vakcinázott zóna külső határaitól nagyon messze, újra megjelent a betegség és északi irányú terjedést mutatott. A legutóbbi esetet 2017. márciusában találták Szerencs közelében.

A Dél-Dunántúlon hosszú évek óta nem fordult elő veszettség. Ez akár megnyugtató is lehet. Ugyanakkor a betegség 2013-as Bács-Kiskun megyei megjelenése felhívja a figyelmet a kockázatra. Amit azzal érdemes kiegészíteni, hogy míg az Alföldön inkább a róka a jellemző ragadozó, addig nálunk az aranysakál fertőzésfenntartó szerepével is számolnunk kell. Az aranysakál pedig jellemzően nagyobb távolságokat kóborolhat be, mint a róka, így betegsége esetén a fertőzést messzebbre viheti.

Nem csupán a veszettségre, de bármilyen, a vadállományban fennmaradó betegségre igaz, hogy teljes mentesség csak olyan területeken érhető el és tartható fenn, ahol biztosítható, hogy nem vándorolhat be a fertőzést hordozó állat. Ez igazából csak szigeteken lehetséges. Magyarország nem sziget, így amíg a betegség az eurázsiai kontinens bármely pontján előfordul, 100 %-os biztonságról nem, csupán alacsony kockázatról beszélhetünk.

Ma a Dél-Dunántúl a veszettség szempontjából közepesen alacsony kockázatú területnek tekinthető. Hogy miért nem simán csak alacsony a kockázat? Mert nagyon nagy sűrűségű róka- és aranysakál-populációval vagyunk kénytelenek együtt élni, amely déli irányban érintkezik olyan populációkkal, amelyek vakcinázottsága még nem teljes. Sajnos bármikor bekövetkezhet az a helyzet, ami 2013-ban az Alföldön történt.

A veszettség halálos betegség. A tüneteket mutató beteg nem menthető meg. A fertőzés elkerülésének leghatékonyabb módja a kutyák veszettség elleni vakcinázása. Sőt, igazából az lenne az ideális, ha a környezetünkben élő macskákat is vakcináznánk, hiszen a macska mozgása, „járványtani kapcsolatai” még kevésbé ellenőrizhetőek, mint a kutyáé.

Érdemes-e megkímélni a lakásban vagy kertben tartott és soha ki nem mozduló kutyusokat a vakcinázás procedúrájától? Szerintem nem. A mai modern vakcinák szinte semmilyen kedvezőtlen hatással nincsenek a beoltott állatra. Természetesen, mint minden vakcinázás, igénybe veszi az immunrendszert, hiszen épp az a lényegük, hogy a szervezetet felkészítik a valódi fertőzés visszaverésére. De a nagyon érzékeny kutyákon tapasztalható átmeneti kedvetlenség vagy étvágytalanság kivételével más tünet nemigen van. Cserébe viszont nem kell amiatt izgulni, hogy a kertünkbe tévedő róka vagy kóbor macska esetleg megfertőzi kedvencünket.

Ha a kedves olvasó még nem merült ki nagyon, ejtenék pár szót arról, amit a veszettség-rendelet „úgy mellékesen” előír – a féreghajtóról. A Dél-Dunántúl jelenlegi járványtani viszonyai között ez talán még a veszettség elleni oltásnál is nagyobb jelentőségű. A kutyák és a rókák galandférgeivel az ember is megfertőződhet. Ezek a férgek a ragadozókban tünetmentes bélférgességet okoznak, míg az emberben a májban telepednek meg és vagy folyadékkal telt hólyagokban növekszenek, vagy daganatszerűen szövik át a máj szövetét. A betegség bizonytalan emésztőszervi tünetekkel, előrehaladott stádiumban pedig a májműködés zavara következtében kialakuló súlyos, életveszélyes állapottal jár.

A falusi kutya rágcsálók fogyasztásával fertőződhet, amelyekben a féreg szintén a belső szervek szöveteiben növekszik, ahogy az emberben is. Sajnos a rókák és aranysakálok, amelyekből a fertőzés rendszeresen kimutatható a Dél-Dunántúlon, gyakorta előfordulnak az emberi települések közelében is, így az ott élő rágcsálók is fertőződhetnek tőlük. Ezekre a pockokra vadászgató kutya pedig a gazdájának tudja átadni a betegséget.

Nagyon fontos tehát, hogy a kutya, testméretének megfelelő mennyiségű féreghajtó tablettát kapjon, legalább évente egyszer, a veszettség elleni vakcinázással egy időben. A körülöttünk élő kutyák rendszeres féregtelenítésével nagyon sokat tehetünk annak érdekében, hogy a körülöttünk élő rágcsálók minél kevésbé legyenek fertőzöttek. Ami a fertőzési kockázat csökkentésének a kulcsa.

Ahogy az imént hangsúlyoztam, a tabletta akkor hat, ha a dózis megfelelő. A legtöbb féreghajtó tablettát úgy alakítják ki a gyártók, hogy 10 kg-onként 1 tabletta a hatékony dózis. Tehát nem egységesen kell a kutyáknak adagolni. A kistestű (pl. tacskó és keverékei) kutyák számára elég 1 tabletta, míg egy kissé nagyobb foxinak már inkább 1,5 tabletta szükséges. A nagytestű házőrzőknek 3-4 vagy akár 5-7 tabletta is kellhet. Mivel a tabletták hatóanyagait a kutyák jól tolerálják, nem okoznak túladagolási tüneteket, ezért inkább kissé nagyobb adagot kapjon a jószág, mint kisebbet. Tehát pl. a kövérke tacskó nyugodtan kaphat 1,5 vagy 2 tablettát. Baja nem lesz tőle, de 1 tabletta adása esetén nem érünk el megfelelő hatást.

Egyes kutyák némelyik tablettától hányhatnak. Nem gyakori ez a probléma, de számolni kell vele. Az a tabletta, amit a kutya kihány, nyilvánvalóan nem hat az állat bélcsatornájában élő férgekre. Ezért ha ez megtörténik, meg kell ismételni a féregtelenítést. Sokszor már az is segít, ha a tablettát nem éhgyomorra, hanem valamilyen táplálékban kapja a kutya. De előfordulhat, hogy egy másik készítmény lesz a nyerő. A lényeg, hogy a kihányt tablettát pótolni kell!

A következő részben a kombinált vakcinák előnyeiről lesz szó.

© 2024 Zselici Praxis

Theme by Anders NorenUp ↑