Az új afrikai sertéspestis (ASP) járvány 2007 áprilisában érte el Eurázsiát, amikor a grúziai Poti kikötővárosban megjelent a II. genotípusba tartozó ASP-vírus, amely a Mozambikban, Madagaszkáron és Zambiában kimutatott vírustörzsekkel mutatott rokonságot. Bár Grúzia csak júniusban jelentette a betegség megjelenését a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalnak, a betegségre utaló első klinikai tüneteket már a tavasz folyamán észleltek a kikötő környékén élő sertések között. Az állatok vérzéses tünetek mellett, pár nap alatt elhullottak. Az esemény a helyi járványvédelem igazi csődjének tekinthető. Az ASP új korszaka szegényes udvarokban kezdődött. Megtelepedését az infrastrukturális és szakmai hiányosságok, no meg a hatóságok tehetetlensége segítette.
A betegség kései felismerése és a nem kifejezetten szakszerű járványvédelmi intézkedések eredményeként, a fertőzés gyorsan terjedni kezdett és elérte a szomszédos országokat. Mivel a térségben viszonylag nagy sűrűségű vaddisznó-populáció él, a fertőzés átjutott a vaddisznóba, majd – főleg a Kaukázusban eredő folyók mentén – gyorsan terjedt északi irányba.
Májusban elérte Dél-Oszétiát, ahol az ország kb. 40.000 sertésből álló állományában 1500 egyedet pusztított el. A hatóságok járványvédelmi intézkedései nyomán, a járványkitörések 10 km-es körzetében további több ezer sertést irtottak ki, ám a betegség 2010. folyamán később mégis újra jelentkezett.
A fő kockázati tényező: a házi és a vaddisznó találkozása
A kezdeti járványkitörések elemzése alapján megállapítható volt, hogy abban a házi sertés-állományok és a vaddisznók érintkezése játssza a legjelentősebb szerepet. A Kaukázus térségében a sertéstartás több mint 90 %-ban háztáji állományokban zajlik. Ezek az állományok és a bennük tartott állatok semmilyen központi nyilvántartásban nem szerepelnek. Ezáltal a hatóságok semmilyen használható információval nem rendelkeznek róluk, az egyes gazdaságok közötti járványügyi kapcsolatokról, illetve az állatszállításokról.
Ezeket a háztáji gazdaságokat nagyon alacsony szintű járványvédelem jellemzi. Az egész dél-kaukázusi térségben jellemző a házi sertések szabadtartása, amelynek során az állatok együtt táplálkoznak és szaporodnak a vaddisznókkal. Az ilyen sertésállományok könnyen fertőződhetnek bármilyen fertőző betegséggel a vaddisznókkal való közvetlen érintkezés, vagy a sertés eredetű maradványokat is tartalmazó hulladékon való táplálkozás során.
Ezek között a körülmények között aztán gyorsan terjedt Oroszország felé.
Az ASP Oroszországban
Decemberben (még mindig 2007!) Oroszország bejelentette az első ASP-esetet. A frissen elindított surveillance (járványtani megfigyelés) 15 elhullott vaddisznót talált a grúz határ közelében, Csecsenföldön, amelyekből azután kimutatták a fertőzést.
A további járványügyi vizsgálatok (2008-2009. folyamán) megerősítették, hogy a Csecsen Köztársaság minden hegyvidéki körzetét érinti a fertőzés. Bár a vaddisznókban nagy számban sikerült kimutatni a fertőzést, a hivatalos tájékoztatás kiemeli, hogy a térség házi sertéseit alig érinti a probléma. Ezt a különleges járványtani helyzetet aztán több szakértő is igyekezett megfejteni. A legvalószínűbbnek azonban az tűnik, hogy mivel a csecsenek muzulmánok, így meglehetősen kevés sertést tarthatnak, amiben terjedhetne a kór.
Természetes vírus-cirkuláció ízeltlábú vektorok nélkül
Az ASP gyors terjedése és későbbi folyamatos jelenléte az Észak-Kaukázusban arra enged következtetni, hogy a térségben kialakult a betegség természetes rezervoárja. Az a természetes forrás, ahonnan a házi sertés állományok időről-időre újra fertőződhetnek. Ehhez Afrikában a varacskos disznó és az ízeltlábú vektor folyamatos együttélése szükséges, ám a Kaukázusban az óvantagok fertőzésfenntartó szerepét nem sikerült bizonyítani.
Ezen túlmenően további ízeltlábúak esetleges szerepét is vizsgálták a kutatók. A hazai kullancsfaunában is jelen levő közönséges kullancs (Ixodes ricinus) és a magyar tudományos névvel nem is rendelkező Dermacentor reticulatus is képbe került. És bár mindkettőről köztudott, hogy több, veszélyes fertőző betegség terjesztésében játszanak szerepet, de az esetleges ASP-terjesztő szerepüket a vizsgálatok kizárták.
A vándorló vaddisznók szerepe
A természetes rezervoár fertőzésfenntartó és terjesztő szerepét a korábbi és a jelenlegi ASP-járványok során szerzett tapasztalatok is megerősítették. Bár a vaddisznó nem valódi rezervoár (lásd később), a fertőzés vaddisznóban való megjelenése jelentősen bonyolítja a védekezést.
Csecsenföld felől 2008 nyarán terjedt tovább a fertőzés Oroszország belseje felé. Ebben feltételezhető, hogy a térség viszonylag sűrű vaddisznó-populációjának lehetett szerepe, amelyben a betegség közvetlen kontaktusok útján terjedt. Ezt a feltételezést erősíti meg az is, hogy ugyanezen időszakban iráni vaddisznókban is megjelent a betegség, ahol szintén vallási okokból nem valószínűsíthető a házi sertés eredet.
Miután a betegség átkelt a kis sertés-sűrűségű (ám vaddisznókban gazdag) területeken, belépett Észak-Oszétiába, ahol az ortodox keresztény lakosság körében szintén nagy népszerűségnek örvend a sertések félvad szabadtartása. Ez a termelési rendszer, a maga gyatra járványvédelmével, ismét lehetőséget biztosított a vírusnak, hogy visszatérjen a házi sertéshez. A 2009-es év elejére Észak-Oszétia teljes területe fertőzötté vált. Az 5 hónap alatt detektált 50 járványkitörés alapján egyre erősödő járvány rajzolódott ki a kutatók számára.
Nagy megbetegítő képesség – ellentmondásokkal
Nagy patogenitás
A vírusok megbetegítő képességét, idegen szóval patogenitásnak hívjuk. Ennek mértéke határozza meg, hogy a fertőzött egyed milyen súlyosságú klinikai tünetek között betegszik meg, illetve hogy milyen mértékű a betegség okozta halálozási arány.
Az ASP-járvány során az Eurázsiai kontinensen összegyűlt adatokat elemezve kijelenthető, hogy a vírus, terjedése során megőrizte patogenitását. A kórokozó mind a házi sertésben, mind a vaddisznóban hevenyen zajló, súlyos vérzéses tünetekkel járó, néhány nap alatt halálra vezető megbetegedést okoz. Az elhullás többnyire a fertőződést követő második héten jelentkezik. Ez a gyors lefolyás és a kevésbé jellemző klinikai tünetek az egyik oka, hogy első megjelenésekor olyan nehéz felismerni a jelenlétét.
A 2007. óta tartó, eurázsiai járvány során ezek a tulajdonságok mit sem változtak. Mind a terepi tapasztalatok, mind pedig a laboratóriumi vizsgálatok azt mutatják, hogy a vírus semmit nem veszített a megbetegítő képességéből.
Vagy mégsem?
Ugyanakkor megfigyelhető, hogy bizonyos területeken megjelent a betegség szubakut (a hevenynél kicsit lassabban zajló) és idült formája is, ezzel párhuzamosan pedig csökkent az elhullási arány. Erre akkor van lehetőség, ha a betegség már hosszú ideje, több éve jelen van az adott állatpopulációban. Oka lehet, hogy az adott egyed kis mennyiségű vírussal fertőződve hatékony immunválaszt alakít ki. De a vírus is alkalmazkodhat a gazdához, mutációk révén megszelídül.
A vírus mindenesetre csak olyan állatpopulációban képes tartósan fennmaradni, amelyben kialakul valamilyen mértékű rezisztencia (ellenálló képesség) a betegséggel szemben. Így az elhullási arány csökken. Ami azt jelenti, hogy a fertőződés következtében jóval kevesebb állat hullik el, mint egy teljesen szűz, a betegséggel korábban soha nem találkozott populációban. Ez pedig végül azt eredményezi, hogy a betegség nem marad önlimitáló, hanem időről-időre újabb járványkitöréseket eredményezve, fennmarad egy adott területen.
Az oroszországi terepi vizsgálatok azt mutatják, hogy egyre több olyan vaddisznót találnak, amelyik a betegség ellen már ellenanyagot termelt (tehát korábban biztosan találkozott a vírussal), ugyanakkor maga a vírus már nem mutatható ki a szervezetéből. Ez azt bizonyítja, hogy az állatok egy része a betegséget képes túlélni, abból felgyógyulni, ezzel hosszabb-rövidebb időre vírus-hordozóvá válni, ami némi járványtani kockázatot jelent.
A fertőzés legfőbb forrása: az illegális sertés- és sertéshús-kereskedelem
Az elsődleges és az azokkal kapcsolatba hozható járványkitörések között megfigyelhető hosszabb időtartam (1-17 hónap) – amelyet Oroszország déli részén figyeltek meg – arra enged következtetni, hogy a fertőzés rejtetten, de tartósan cirkulál a térségben. Ennek eredményeként a betegség megjelent kisebb, nagyobb, rossz és jobb járványvédelmű gazdaságokban is. Bár az egyes kitörések felszámolása látszólag mindig sikeres, újabb és újabb kitörések megjelenése bizonyítja a fertőzés tartós jelenlétét. A járványügyi nyomozások alapján feltételezhető, hogy ebben fő szerepe az ellenőrizetlen sertés- és sertéshús-szállításoknak van. Ez utóbbira jó példa az a vizsgálat, amely járványmentes időszakban mutatott ki ASP-vírust fagyasztva tárolt sertéshúsban és zsírban.
A nagyon gyenge járványvédelemmel rendelkező háztáji gazdaságok központi szerepet játszanak az ASP-járvány kelet-európai terjedésében. Ezekben a kis sertéstartó udvarokban még a legelemibb járványvédelmi előírások betartása is kérdéses a szegényes infrastruktúra miatt. Ezt tovább súlyosbítja az a tény, hogy ezekben a gazdaságokban szinte mindenütt moslékot etetnek, amely sok esetben tartalmaz sertésből származó hulladékot is. A moslék etetés előtti hőkezelése szinte sehol nem gyakorlat.
Ennek a gazdasági szektornak a működése szinte teljesen rejtve van a hatóságok elől. Az állatok szállítása, vágása, a feldolgozott húskészítmények kereskedelme tökéletesen ellenőrizetlen, amely a mosléketetéssel hatalmas járványügyi kockázatot eredményez. Ezt a kockázatot tovább növeli az a gyakorlat, hogy a betegség terjedésével párhuzamosan bevett szokássá vált a fertőzött állományok gyors értékesítése az anyagi veszteségek mérséklése céljából (lásd később).
A sikertelen járványvédelem szocio-ökonómiai háttere
A 2010-es évre az Észak-Kaukázusban kialakult az ASP-járvány egyfajta, speciális házi sertés ciklusa. A víruscirkuláció felszámolására tett kísérletek ez idáig rendre kudarcot vallottak, amelynek hátterében a térségre jellemző, súlyos szocio-ökonómiai problémák állnak. A helyi és a központi hatóságok együttműködésének és a megfelelő kártalanítási rendszer teljes hiánya, valamint a gyatra járványvédelemmel rendelkező háztáji sertéstartás mind hozzájárulnak a fertőzés tartós fennmaradásához és gyors terjedéséhez.
Az ASP-járványból eredő valamennyi költség a tartót, illetve részben a helyi önkormányzatok költségvetését terheli. Az egyes települések pénzügyi forrásai eltérőek, így a védekezésre fordítható összeg, ezáltal a védekezés hatékonysága is jelentősen különbözik. A nem egységes védekezési stratégiák alkalmazása alkalmatlan az összehangolt, valóban hatékony járványvédelem kialakítására.
Fentiek mellett az is nehezíti a helyzetet, hogy az egyébként is hektikus és ellenőrizetlen állatforgalom kiegészül a „vészhelyzeti értékesítéssel”. Ami azt jelenti, hogy járványhelyzetben a tartók – hogy veszteségeiket legalább mérsékeljék – gyorsan áruba bocsátják sertéseiket vagy vágást követően azok húsát és termékeit. Ezzel nagyon sok vírushordozó egyed is bekerül a kereskedelmi forgalomba. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy – mivel ezek a sertések a piaci ár alatt cserélnek gazdát – a fertőzött egyedek és termékeik jellemzően az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő régiókba kerülnek, ahol még kevésbé hatékony a védekezés.
Az egységes nemzeti mentesítési program teljes hiányát tekintve várható, hogy a járvány újabb és újabb területeken fog megjelenni az Orosz Föderációban, egyre súlyosabban veszélyeztetve a világ sertésgazdaságát.
Nagy ugrások fegyveres segítséggel
Az oroszországi ASP-járvány egyik jellegzetessége, hogy a betegség nem csupán a szomszédos területek között terjedt tovább, hanem nagy, több száz kilométeres ugrásokat tett. Kifejezetten kínos mellékkörülmény, hogy az ilyen ugrásokban sokszor a hadsereg élelmiszer-ellátó szolgálata segítette a vírust. Ugyanis az élelmiszer-beszerzések sok esetben teljesen ellenőrizetlen forrásokból származtak és a katonai étkezdék hulladéka hőkezelés nélkül került aztán sertéstelepekre.
Az ember fertőzésközvetítő szerepe
Mostanra egyértelművé vált, hogy az ASP ilyen mértékű terjedése elképzelhetetlen az ember közreműködése nélkül. Nem csupán az illegális sertés- és sertéshús-szállításokkal járul hozzá a terjedéshez, hanem lábbelijén, ruházatán, járművein is képes közvetíteni a fertőzést, amikor fertőzött területről a fertőzéstől mentes helyre utazik.
Mivel az ASP természetes úton nem képes hosszabb távolságokra terjedni az ember segítsége nélkül, így a terjedés megakadályozása is lehetséges szigorú járványvédelmi előírások bevezetésével. És a következetes járványvédelmi szabályok nem csupán az ASP, de egyéb, nem kívánatos kórokozók tova vitelét is megelőzik. Ezek a szabályok nem bonyolultak. Korlátozni kell a személy- és járműforgalmat a sertéstartó helyeken (még a háztájiban is!)! Biztosítani kell, hogy az állatok gondozói, illetve mindenki, aki kénytelen belépni közéjük (állatorvos, karbantartó!), öltözzön át és fertőtlenítse kezét és lábbelijét! A sertéstelepeken tilos moslékot, illetve bármilyen emberi fogyasztásra szánt élelmiszert etetni! Három egyszerű szabály, ami megakadályozhatja a járvány terjedését.
Az állatorvosok szerepe
Az állatorvos az egyik legkockázatosabb elem egy sertéstartó gazdaság technológiájában. Tekintettel arra a körülményre, hogy munkája során, feltételezhetően, több ilyen telepet is meglátogat. Ruházata, lábbelije fertőzésközvetítővé válhat az egyes gazdaságok között. A tűk és egyéb állatorvosi eszközök esetleges fertőzésközvetítő szerepét már szintén dokumentálták. A sertések a klinikai tünetek megjelenését megelőző 48 órában hordozzák a legnagyobb kockázatot, mert már nagy mennyiségben tartalmaz vírust minden testváladékuk, ugyanakkor mindez nem sejthető. A klinikai tünetek megjelenésekor pedig már hatalmas mennyiségben ürítik a vírust a környezetükbe.
Az állatorvosok esetében tehát kiemelten fontos, hogy minden egyes telepen biztosított legyen az átöltözés és fertőtlenítés lehetősége számukra. Emellett pedig a steril – lehetőség szerint egyszer használatos – tűk és fecskendők, valamint egyéb eszközök használata kell, hogy gyakorlattá váljon.
Mi a helyzet a természetes rezervoárral?
Afrikában az ASP-t valódi természetes rezervoár tartja fenn, amelyet az ízeltlábú vektorok és vad sertésfélék (elsősorban a varacskos disznó) alkotják. Ebben a rendszerben a fertőzés már legalább egy évszázada bizonyíthatóan fennáll. Fontos megjegyezni, hogy a varacskos disznók tünetmentesen, mindenféle egészségkárosodás nélkül hordozzák a vírusokat.
Európában a betegség a vaddisznó-populációkban terjed. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a vaddisznó éppoly érzékeny a betegségre, mint a házi sertés. Éppen ezért is nem tekinthető a betegség valódi rezervoárjának. Azokon a helyeken van lehetőség a vaddisznóban való fennmaradásra, ahol olyan sűrű a populáció, hogy lehetőség van a fajon belüli terjedésre is. Ilyen hely pl. Szardínia. Ugyanakkor Szardínián is az a helyzet, hogy – bár a betegség képes terjedni a vaddisznó-populációban is – de tartósan fennmaradni csak akkor tud, ha biztosított a külső forrásból (fertőzött házi sertésektől) való újabb és újabb fertőződés. Az így megfertőzött vaddisznó-populációk aztán – vándorlásukkal – olyan területekre is továbbvihetik a vírust, ahol előtte az nem fordult elő.
Szardínián az ASP 1978. óta tör borsot a sertéstartók és a helyi állategészségügyi hatóság orra alá. Az azóta eltelt időszakban egyetlen esetben fordult elő, hogy a vírus elhagyta a szigetet. És a betegség tanulmányozása során felhalmozott ismeretek mind azt erősítik, hogy az emberi hanyagság nélkül képtelen a vírus tartósan fennmaradni, a vaddisznónak csak másodlagos szerepe van a vírusterjesztésben.
A szardíniai vaddisznók között mintegy 5 %-ban fordulnak elő olyan egyedek, amelyek – bár egészségesnek látszanak – szervezetükben ellenanyag mutatható ki az ASP-vel szemben. Ez azt bizonyítja, hogy a vaddisznó, amennyiben túléli a betegséget – képes felgyógyulni és megszabadulni a vírustól. További vizsgálatok pedig azt igazolták, hogy ha egy adott vaddisznó-populáció környezetéből eltűnnek a fertőzést hordozó házi sertések, akkor a vaddisznók a járvány lezajlása után spontán mentesülnek a vírustól.
És vajon mit hoz a jövő?
A probléma
Európában az ASP kiszabadult a vaddisznók közé. Ez azt jelenti, hogy igen nehezen kontrollálható környezetbe került. Mindemellett pedig ott van Oroszország, ahol a betegség gyakorlatilag szabadon – sőt emberi segítséggel – terjed mindenfelé. Nehéz elképzelni, hogy az orosz központi állategészségügyi hatóság hozzáállása a közeljövőben megváltozna.
Oroszország nem sertés exportőr, a sertéstartás csak a belső piacot szolgálja, ezáltal nem túlzottan jövedelmező ágazat. Ezt figyelembe véve feltételezhető, hogy nem nagyon van anyagi lehetőség azoknak az infrastrukturális hiányosságoknak a kijavítására, amelyek most a leginkább gyengítik a gazdaságok járványvédelmét. Ugyanígy nem várható, hogy jelentősebb anyagi erőforrásokat csoportosítanak át a hatékonyabb járványelfojtásra, megelőzésre, kártalanításra.
Amíg a fenti helyzet nem változik meg, folyamatosan biztosított a vírus-utánpótlás keleti irányból. Az orosz, ukrán, fehérorosz háztáji állományokban cirkuláló vírus, amely rendszeresen kijut a környező vaddisznók közé, azok közvetítésével folyamatos járványtani kockázatot jelent majd a jövőben is az EU keleti határain.
A fenti ábrán jól látható, hogy Oroszország és Ukrajna teljes területén jellemző a betegség házi sertésben való előfordulása, amely biztosítja a folyamatos vírus-utánpótlást a vaddisznó populációi számára. Amelyek azután az EU felé közvetítik azt, az állatok természetes vándorlása útján.
(Jelmagyarázat az ábrához: sárga csillag= 2018. évi járványkitörés házi sertésben, zöld kör= 2018. évi járványkitörés vaddisznóban, szürke csillag= 2017. évi járványkitörés házi sertésben, szürke kör= 2017. évi járványkitörés vaddisznóban, sárga rombusz= hivatalosan bejelentett 2018. évi járványkitörés házi sertésben, szürke rombusz= hivatalosan bejelentett 2017. évi járványkitörés házi sertésben)
A kockázatcsökkentés lehetőségei
Ibériában és Szardínián jelentős sikereket értek el a betegség visszaszorításában csupán azzal, hogy megakadályozták a házi sertések és a vaddisznók érintkezését. Sőt Kuba is képes volt a betegségtől megszabadulni, pedig a szigeten jelentős, vadon élő sertésállomány él. Nem lehetetlen tehát a házi sertés megóvása még az ilyen körülmények között sem.
A folyamatos készenlét az egyik pillére a betegség korai felismerésének. Magas kockázatú területeken még a csak néhány állatot érintő megbetegedéseket, hirtelen elhullásokat is a legnagyobb komolysággal kell kezelni. Rendszeres klinikai szűréseket kell végezni, amelyre célszerű írott protokollt kidolgozni előre – még a járvány megjelenése előtt. Kulcsfontosságú a gyanús klinikai tünetek időbeni felismerése. A járványtanilag kockázatos területeken – amelyek közel vannak fertőzött területekhez, vagy nagy forgalmú útvonalakhoz, esetleg vaddisznók által használt „zöld folyosókhoz” – a protokoll szerinti rendszeres szűrés kötelező érvényű elv kell, hogy legyen.
A megelőzés második pillére a szigorú járványvédelem, amelyről szintén tervet érdemes írni. A tervnek tartalmaznia kell az állat-, személy- és járműforgalom pontos szabályozását. A járványvédelmi tervet előzetes kockázatbecslés alapján, a telep termelési és infrastrukturális sajátosságainak figyelembe vételével kell elkészíteni.
Érdemes megemlíteni, hogy várható a vírus evolúciója, tekintettel arra, hogy már több mint egy évtizede kóborol az eurázsiai sertés-populációban. A vírusterjedés, a megbetegítő-képesség változhat idővel. Ugyanakkor a járványvédelem minőségén és a gazdaságok infrastrukturális körülményein múlik, hogy merre és hogyan terjed a betegség, na és hogy mekkora kárt okoz az egyes térségekben.
A jelenlegi kelet-európai járványtani körülmények folyamatos kockázatot jelentenek az EU sertéságazatára. Ha a keleti fertőzési nyomás nem változik, ez a helyzet akár évtizedekre konzerválódhat. Ebben a helyzetben a gyors felismerés a záloga a veszteségek mérséklésének. Minél előbb történik a baj felismerése és a megfelelő járványvédelmi intézkedések meghozatala, annál kisebb gazdasági veszteséggel lehet megúszni a problémát.
Persze ehhez az kell, hogy a hatóság valóban hatékonyan lépjen fel probléma megoldása érdekében.
2020-09-05 at 19:32
Nagyon érdekesnek,hasznosnak és szakszerűnek találom az írását, sokan tanulhatnak belőle, a nevükben is köszönet.
Vadgazda szakmérnökként kérdezem, hogy van-e információja arról, hogy Spanyolországban milyen súlyos volt a járvány, mennyire tizedelte a vaddisznó állományt, és milyen módszerekkel védekeztek? A járvány lecsengése után hogyan állt vissza a vaddisznó állomány, vadásszák-e ismét?
2021-10-24 at 18:19
Kedves István!
A spanyolországi járvány idején az ottani vaddisznó-állomány még nem volt jelentős. A járvány leginkább a dehesákon félvadon tartott Iberico sertést érintette. Azóta a spanyol vaddisznó-állomány is felszaporodott és a házi sertés tartása is lényegesen jelentősebb, mint a XX. század végén. Az akkori tapasztalatok csak részben adaptálhatóak a mai helyzetre.