Az új afrikai sertéspestis (ASP) járvány 2007 áprilisában érte el Eurázsiát, amikor a grúziai Poti kikötővárosban megjelent a II. genotípusba tartozó ASP-vírus, amely a Mozambikban, Madagaszkáron és Zambiában kimutatott vírustörzsekkel mutatott rokonságot. Bár Grúzia csak júniusban jelentette a betegség megjelenését a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalnak, a betegségre utaló első klinikai tüneteket már a tavasz folyamán észleltek a kikötő környékén élő sertések között. Az állatok vérzéses tünetek mellett, pár nap alatt elhullottak. Az esemény a helyi járványvédelem igazi csődjének tekinthető. Az ASP új korszaka szegényes udvarokban kezdődött. Megtelepedését az infrastrukturális és szakmai hiányosságok, no meg a hatóságok tehetetlensége segítette.
Az ASP járvány kezdeti, jellegtelen tünetei: láz, étvágytalanság, bőrpír (Forrás: Gallardo, 2015.)
A betegség kései felismerése és a nem kifejezetten szakszerű járványvédelmi intézkedések eredményeként, a fertőzés gyorsan terjedni kezdett és elérte a szomszédos országokat. Mivel a térségben viszonylag nagy sűrűségű vaddisznó-populáció él, a fertőzés átjutott a vaddisznóba, majd – főleg a Kaukázusban eredő folyók mentén – gyorsan terjedt északi irányba.
Májusban elérte Dél-Oszétiát, ahol az ország kb. 40.000 sertésből álló állományában 1500 egyedet pusztított el. A hatóságok járványvédelmi intézkedései nyomán, a járványkitörések 10 km-es körzetében további több ezer sertést irtottak ki, ám a betegség 2010. folyamán később mégis újra jelentkezett.
A fő kockázati tényező: a házi és a vaddisznó találkozása
A kezdeti járványkitörések elemzése alapján megállapítható volt, hogy abban a házi sertés-állományok és a vaddisznók érintkezése játssza a legjelentősebb szerepet. A Kaukázus térségében a sertéstartás több mint 90 %-ban háztáji állományokban zajlik. Ezek az állományok és a bennük tartott állatok semmilyen központi nyilvántartásban nem szerepelnek. Ezáltal a hatóságok semmilyen használható információval nem rendelkeznek róluk, az egyes gazdaságok közötti járványügyi kapcsolatokról, illetve az állatszállításokról.
Hulladékon táplálkozó állatok: a járványvédelem teljes hiánya (Forrás: Penrith, 2012.)
Ezeket a háztáji gazdaságokat nagyon alacsony szintű járványvédelem jellemzi. Az egész dél-kaukázusi térségben jellemző a házi sertések szabadtartása, amelynek során az állatok együtt táplálkoznak és szaporodnak a vaddisznókkal. Az ilyen sertésállományok könnyen fertőződhetnek bármilyen fertőző betegséggel a vaddisznókkal való közvetlen érintkezés, vagy a sertés eredetű maradványokat is tartalmazó hulladékon való táplálkozás során.
Ezek között a körülmények között aztán gyorsan terjedt Oroszország felé.
Az ASP Oroszországban
Decemberben (még mindig 2007!) Oroszország bejelentette az első ASP-esetet. A frissen elindított surveillance (járványtani megfigyelés) 15 elhullott vaddisznót talált a grúz határ közelében, Csecsenföldön, amelyekből azután kimutatták a fertőzést.
A további járványügyi vizsgálatok (2008-2009. folyamán) megerősítették, hogy a Csecsen Köztársaság minden hegyvidéki körzetét érinti a fertőzés. Bár a vaddisznókban nagy számban sikerült kimutatni a fertőzést, a hivatalos tájékoztatás kiemeli, hogy a térség házi sertéseit alig érinti a probléma. Ezt a különleges járványtani helyzetet aztán több szakértő is igyekezett megfejteni. A legvalószínűbbnek azonban az tűnik, hogy mivel a csecsenek muzulmánok, így meglehetősen kevés sertést tarthatnak, amiben terjedhetne a kór.
Az ASP terjedése a Kaukázus térségében (Forrás: FAO)
Természetes vírus-cirkuláció ízeltlábú vektorok nélkül
Az ASP gyors terjedése és későbbi folyamatos jelenléte az Észak-Kaukázusban arra enged következtetni, hogy a térségben kialakult a betegség természetes rezervoárja. Az a természetes forrás, ahonnan a házi sertés állományok időről-időre újra fertőződhetnek. Ehhez Afrikában a varacskos disznó és az ízeltlábú vektor folyamatos együttélése szükséges, ám a Kaukázusban az óvantagok fertőzésfenntartó szerepét nem sikerült bizonyítani.
Ezen túlmenően további ízeltlábúak esetleges szerepét is vizsgálták a kutatók. A hazai kullancsfaunában is jelen levő közönséges kullancs (Ixodes ricinus) és a magyar tudományos névvel nem is rendelkező Dermacentor reticulatus is képbe került. És bár mindkettőről köztudott, hogy több, veszélyes fertőző betegség terjesztésében játszanak szerepet, de az esetleges ASP-terjesztő szerepüket a vizsgálatok kizárták.
A hazánkban is ismert közönséges kullancs nem játszik szerepet az ASP terjedésében (A kép forrása: Magyar Parazitológusok Társasága)
A vándorló vaddisznók szerepe
A természetes rezervoár fertőzésfenntartó és terjesztő szerepét a korábbi és a jelenlegi ASP-járványok során szerzett tapasztalatok is megerősítették. Bár a vaddisznó nem valódi rezervoár (lásd később), a fertőzés vaddisznóban való megjelenése jelentősen bonyolítja a védekezést.
Csecsenföld felől 2008 nyarán terjedt tovább a fertőzés Oroszország belseje felé. Ebben feltételezhető, hogy a térség viszonylag sűrű vaddisznó-populációjának lehetett szerepe, amelyben a betegség közvetlen kontaktusok útján terjedt. Ezt a feltételezést erősíti meg az is, hogy ugyanezen időszakban iráni vaddisznókban is megjelent a betegség, ahol szintén vallási okokból nem valószínűsíthető a házi sertés eredet.
Miután a betegség átkelt a kis sertés-sűrűségű (ám vaddisznókban gazdag) területeken, belépett Észak-Oszétiába, ahol az ortodox keresztény lakosság körében szintén nagy népszerűségnek örvend a sertések félvad szabadtartása. Ez a termelési rendszer, a maga gyatra járványvédelmével, ismét lehetőséget biztosított a vírusnak, hogy visszatérjen a házi sertéshez. A 2009-es év elejére Észak-Oszétia teljes területe fertőzötté vált. Az 5 hónap alatt detektált 50 járványkitörés alapján egyre erősödő járvány rajzolódott ki a kutatók számára.
Nagy megbetegítő képesség – ellentmondásokkal
Nagy patogenitás
A vírusok megbetegítő képességét, idegen szóval patogenitásnak hívjuk. Ennek mértéke határozza meg, hogy a fertőzött egyed milyen súlyosságú klinikai tünetek között betegszik meg, illetve hogy milyen mértékű a betegség okozta halálozási arány.
Az ASP-járvány során az Eurázsiai kontinensen összegyűlt adatokat elemezve kijelenthető, hogy a vírus, terjedése során megőrizte patogenitását. A kórokozó mind a házi sertésben, mind a vaddisznóban hevenyen zajló, súlyos vérzéses tünetekkel járó, néhány nap alatt halálra vezető megbetegedést okoz. Az elhullás többnyire a fertőződést követő második héten jelentkezik. Ez a gyors lefolyás és a kevésbé jellemző klinikai tünetek az egyik oka, hogy első megjelenésekor olyan nehéz felismerni a jelenlétét.
A sertésorbáncra is emlékeztető tünetek a járvány elején elhullott sertés hasán (Forrás: EU ASP Referencia Laboratórium)
A 2007. óta tartó, eurázsiai járvány során ezek a tulajdonságok mit sem változtak. Mind a terepi tapasztalatok, mind pedig a laboratóriumi vizsgálatok azt mutatják, hogy a vírus semmit nem veszített a megbetegítő képességéből.
Vagy mégsem?
Ugyanakkor megfigyelhető, hogy bizonyos területeken megjelent a betegség szubakut (a hevenynél kicsit lassabban zajló) és idült formája is, ezzel párhuzamosan pedig csökkent az elhullási arány. Erre akkor van lehetőség, ha a betegség már hosszú ideje, több éve jelen van az adott állatpopulációban. Oka lehet, hogy az adott egyed kis mennyiségű vírussal fertőződve hatékony immunválaszt alakít ki. De a vírus is alkalmazkodhat a gazdához, mutációk révén megszelídül.
A vírus mindenesetre csak olyan állatpopulációban képes tartósan fennmaradni, amelyben kialakul valamilyen mértékű rezisztencia (ellenálló képesség) a betegséggel szemben. Így az elhullási arány csökken. Ami azt jelenti, hogy a fertőződés következtében jóval kevesebb állat hullik el, mint egy teljesen szűz, a betegséggel korábban soha nem találkozott populációban. Ez pedig végül azt eredményezi, hogy a betegség nem marad önlimitáló, hanem időről-időre újabb járványkitöréseket eredményezve, fennmarad egy adott területen.
Az oroszországi terepi vizsgálatok azt mutatják, hogy egyre több olyan vaddisznót találnak, amelyik a betegség ellen már ellenanyagot termelt (tehát korábban biztosan találkozott a vírussal), ugyanakkor maga a vírus már nem mutatható ki a szervezetéből. Ez azt bizonyítja, hogy az állatok egy része a betegséget képes túlélni, abból felgyógyulni, ezzel hosszabb-rövidebb időre vírus-hordozóvá válni, ami némi járványtani kockázatot jelent.
A fertőzés legfőbb forrása: az illegális sertés- és sertéshús-kereskedelem
Az elsődleges és az azokkal kapcsolatba hozható járványkitörések között megfigyelhető hosszabb időtartam (1-17 hónap) – amelyet Oroszország déli részén figyeltek meg – arra enged következtetni, hogy a fertőzés rejtetten, de tartósan cirkulál a térségben. Ennek eredményeként a betegség megjelent kisebb, nagyobb, rossz és jobb járványvédelmű gazdaságokban is. Bár az egyes kitörések felszámolása látszólag mindig sikeres, újabb és újabb kitörések megjelenése bizonyítja a fertőzés tartós jelenlétét. A járványügyi nyomozások alapján feltételezhető, hogy ebben fő szerepe az ellenőrizetlen sertés- és sertéshús-szállításoknak van. Ez utóbbira jó példa az a vizsgálat, amely járványmentes időszakban mutatott ki ASP-vírust fagyasztva tárolt sertéshúsban és zsírban.
A nagyon gyenge járványvédelemmel rendelkező háztáji gazdaságok központi szerepet játszanak az ASP-járvány kelet-európai terjedésében. Ezekben a kis sertéstartó udvarokban még a legelemibb járványvédelmi előírások betartása is kérdéses a szegényes infrastruktúra miatt. Ezt tovább súlyosbítja az a tény, hogy ezekben a gazdaságokban szinte mindenütt moslékot etetnek, amely sok esetben tartalmaz sertésből származó hulladékot is. A moslék etetés előtti hőkezelése szinte sehol nem gyakorlat.
Ennek a gazdasági szektornak a működése szinte teljesen rejtve van a hatóságok elől. Az állatok szállítása, vágása, a feldolgozott húskészítmények kereskedelme tökéletesen ellenőrizetlen, amely a mosléketetéssel hatalmas járványügyi kockázatot eredményez. Ezt a kockázatot tovább növeli az a gyakorlat, hogy a betegség terjedésével párhuzamosan bevett szokássá vált a fertőzött állományok gyors értékesítése az anyagi veszteségek mérséklése céljából (lásd később).
A sikertelen járványvédelem szocio-ökonómiai háttere
A 2010-es évre az Észak-Kaukázusban kialakult az ASP-járvány egyfajta, speciális házi sertés ciklusa. A víruscirkuláció felszámolására tett kísérletek ez idáig rendre kudarcot vallottak, amelynek hátterében a térségre jellemző, súlyos szocio-ökonómiai problémák állnak. A helyi és a központi hatóságok együttműködésének és a megfelelő kártalanítási rendszer teljes hiánya, valamint a gyatra járványvédelemmel rendelkező háztáji sertéstartás mind hozzájárulnak a fertőzés tartós fennmaradásához és gyors terjedéséhez.
Az ASP-járványból eredő valamennyi költség a tartót, illetve részben a helyi önkormányzatok költségvetését terheli. Az egyes települések pénzügyi forrásai eltérőek, így a védekezésre fordítható összeg, ezáltal a védekezés hatékonysága is jelentősen különbözik. A nem egységes védekezési stratégiák alkalmazása alkalmatlan az összehangolt, valóban hatékony járványvédelem kialakítására.
Fentiek mellett az is nehezíti a helyzetet, hogy az egyébként is hektikus és ellenőrizetlen állatforgalom kiegészül a „vészhelyzeti értékesítéssel”. Ami azt jelenti, hogy járványhelyzetben a tartók – hogy veszteségeiket legalább mérsékeljék – gyorsan áruba bocsátják sertéseiket vagy vágást követően azok húsát és termékeit. Ezzel nagyon sok vírushordozó egyed is bekerül a kereskedelmi forgalomba. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy – mivel ezek a sertések a piaci ár alatt cserélnek gazdát – a fertőzött egyedek és termékeik jellemzően az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő régiókba kerülnek, ahol még kevésbé hatékony a védekezés.
Az egységes nemzeti mentesítési program teljes hiányát tekintve várható, hogy a járvány újabb és újabb területeken fog megjelenni az Orosz Föderációban, egyre súlyosabban veszélyeztetve a világ sertésgazdaságát.
Nagy ugrások fegyveres segítséggel
Az oroszországi ASP-járvány egyik jellegzetessége, hogy a betegség nem csupán a szomszédos területek között terjedt tovább, hanem nagy, több száz kilométeres ugrásokat tett. Kifejezetten kínos mellékkörülmény, hogy az ilyen ugrásokban sokszor a hadsereg élelmiszer-ellátó szolgálata segítette a vírust. Ugyanis az élelmiszer-beszerzések sok esetben teljesen ellenőrizetlen forrásokból származtak és a katonai étkezdék hulladéka hőkezelés nélkül került aztán sertéstelepekre.
Az ASP-járvány ugrásai: a hadtáp és a járványvédelem hadilábon állnak egymással (Forrás: EU)
Az ember fertőzésközvetítő szerepe
Mostanra egyértelművé vált, hogy az ASP ilyen mértékű terjedése elképzelhetetlen az ember közreműködése nélkül. Nem csupán az illegális sertés- és sertéshús-szállításokkal járul hozzá a terjedéshez, hanem lábbelijén, ruházatán, járművein is képes közvetíteni a fertőzést, amikor fertőzött területről a fertőzéstől mentes helyre utazik.
Mivel az ASP természetes úton nem képes hosszabb távolságokra terjedni az ember segítsége nélkül, így a terjedés megakadályozása is lehetséges szigorú járványvédelmi előírások bevezetésével. És a következetes járványvédelmi szabályok nem csupán az ASP, de egyéb, nem kívánatos kórokozók tova vitelét is megelőzik. Ezek a szabályok nem bonyolultak. Korlátozni kell a személy- és járműforgalmat a sertéstartó helyeken (még a háztájiban is!)! Biztosítani kell, hogy az állatok gondozói, illetve mindenki, aki kénytelen belépni közéjük (állatorvos, karbantartó!), öltözzön át és fertőtlenítse kezét és lábbelijét! A sertéstelepeken tilos moslékot, illetve bármilyen emberi fogyasztásra szánt élelmiszert etetni! Három egyszerű szabály, ami megakadályozhatja a járvány terjedését.
Az állatorvosok szerepe
Az állatorvos az egyik legkockázatosabb elem egy sertéstartó gazdaság technológiájában. Tekintettel arra a körülményre, hogy munkája során, feltételezhetően, több ilyen telepet is meglátogat. Ruházata, lábbelije fertőzésközvetítővé válhat az egyes gazdaságok között. A tűk és egyéb állatorvosi eszközök esetleges fertőzésközvetítő szerepét már szintén dokumentálták. A sertések a klinikai tünetek megjelenését megelőző 48 órában hordozzák a legnagyobb kockázatot, mert már nagy mennyiségben tartalmaz vírust minden testváladékuk, ugyanakkor mindez nem sejthető. A klinikai tünetek megjelenésekor pedig már hatalmas mennyiségben ürítik a vírust a környezetükbe.
Az állatorvosok esetében tehát kiemelten fontos, hogy minden egyes telepen biztosított legyen az átöltözés és fertőtlenítés lehetősége számukra. Emellett pedig a steril – lehetőség szerint egyszer használatos – tűk és fecskendők, valamint egyéb eszközök használata kell, hogy gyakorlattá váljon.
Mi a helyzet a természetes rezervoárral?
Afrikában az ASP-t valódi természetes rezervoár tartja fenn, amelyet az ízeltlábú vektorok és vad sertésfélék (elsősorban a varacskos disznó) alkotják. Ebben a rendszerben a fertőzés már legalább egy évszázada bizonyíthatóan fennáll. Fontos megjegyezni, hogy a varacskos disznók tünetmentesen, mindenféle egészségkárosodás nélkül hordozzák a vírusokat.
Varacskos disznó család Afrikában: az ASP természetes rezervoárja (Forrás: Gallardo, 2015.)
Európában a betegség a vaddisznó-populációkban terjed. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a vaddisznó éppoly érzékeny a betegségre, mint a házi sertés. Éppen ezért is nem tekinthető a betegség valódi rezervoárjának. Azokon a helyeken van lehetőség a vaddisznóban való fennmaradásra, ahol olyan sűrű a populáció, hogy lehetőség van a fajon belüli terjedésre is. Ilyen hely pl. Szardínia. Ugyanakkor Szardínián is az a helyzet, hogy – bár a betegség képes terjedni a vaddisznó-populációban is – de tartósan fennmaradni csak akkor tud, ha biztosított a külső forrásból (fertőzött házi sertésektől) való újabb és újabb fertőződés. Az így megfertőzött vaddisznó-populációk aztán – vándorlásukkal – olyan területekre is továbbvihetik a vírust, ahol előtte az nem fordult elő.
Szardínián az ASP 1978. óta tör borsot a sertéstartók és a helyi állategészségügyi hatóság orra alá. Az azóta eltelt időszakban egyetlen esetben fordult elő, hogy a vírus elhagyta a szigetet. És a betegség tanulmányozása során felhalmozott ismeretek mind azt erősítik, hogy az emberi hanyagság nélkül képtelen a vírus tartósan fennmaradni, a vaddisznónak csak másodlagos szerepe van a vírusterjesztésben.
A szardíniai vaddisznók között mintegy 5 %-ban fordulnak elő olyan egyedek, amelyek – bár egészségesnek látszanak – szervezetükben ellenanyag mutatható ki az ASP-vel szemben. Ez azt bizonyítja, hogy a vaddisznó, amennyiben túléli a betegséget – képes felgyógyulni és megszabadulni a vírustól. További vizsgálatok pedig azt igazolták, hogy ha egy adott vaddisznó-populáció környezetéből eltűnnek a fertőzést hordozó házi sertések, akkor a vaddisznók a járvány lezajlása után spontán mentesülnek a vírustól.
És vajon mit hoz a jövő?
A probléma
Európában az ASP kiszabadult a vaddisznók közé. Ez azt jelenti, hogy igen nehezen kontrollálható környezetbe került. Mindemellett pedig ott van Oroszország, ahol a betegség gyakorlatilag szabadon – sőt emberi segítséggel – terjed mindenfelé. Nehéz elképzelni, hogy az orosz központi állategészségügyi hatóság hozzáállása a közeljövőben megváltozna.
Oroszország nem sertés exportőr, a sertéstartás csak a belső piacot szolgálja, ezáltal nem túlzottan jövedelmező ágazat. Ezt figyelembe véve feltételezhető, hogy nem nagyon van anyagi lehetőség azoknak az infrastrukturális hiányosságoknak a kijavítására, amelyek most a leginkább gyengítik a gazdaságok járványvédelmét. Ugyanígy nem várható, hogy jelentősebb anyagi erőforrásokat csoportosítanak át a hatékonyabb járványelfojtásra, megelőzésre, kártalanításra.
Amíg a fenti helyzet nem változik meg, folyamatosan biztosított a vírus-utánpótlás keleti irányból. Az orosz, ukrán, fehérorosz háztáji állományokban cirkuláló vírus, amely rendszeresen kijut a környező vaddisznók közé, azok közvetítésével folyamatos járványtani kockázatot jelent majd a jövőben is az EU keleti határain.
Az ASP az EU keleti határain: a keleti utánpótlás végtelen (Forrás: EU, 2018.)
A fenti ábrán jól látható, hogy Oroszország és Ukrajna teljes területén jellemző a betegség házi sertésben való előfordulása, amely biztosítja a folyamatos vírus-utánpótlást a vaddisznó populációi számára. Amelyek azután az EU felé közvetítik azt, az állatok természetes vándorlása útján.
(Jelmagyarázat az ábrához: sárga csillag= 2018. évi járványkitörés házi sertésben, zöld kör= 2018. évi járványkitörés vaddisznóban, szürke csillag= 2017. évi járványkitörés házi sertésben, szürke kör= 2017. évi járványkitörés vaddisznóban, sárga rombusz= hivatalosan bejelentett 2018. évi járványkitörés házi sertésben, szürke rombusz= hivatalosan bejelentett 2017. évi járványkitörés házi sertésben)
A kockázatcsökkentés lehetőségei
Ibériában és Szardínián jelentős sikereket értek el a betegség visszaszorításában csupán azzal, hogy megakadályozták a házi sertések és a vaddisznók érintkezését. Sőt Kuba is képes volt a betegségtől megszabadulni, pedig a szigeten jelentős, vadon élő sertésállomány él. Nem lehetetlen tehát a házi sertés megóvása még az ilyen körülmények között sem.
A szabadtartás nem egyenlő a járványvédelem hiányával
A folyamatos készenlét az egyik pillére a betegség korai felismerésének. Magas kockázatú területeken még a csak néhány állatot érintő megbetegedéseket, hirtelen elhullásokat is a legnagyobb komolysággal kell kezelni. Rendszeres klinikai szűréseket kell végezni, amelyre célszerű írott protokollt kidolgozni előre – még a járvány megjelenése előtt. Kulcsfontosságú a gyanús klinikai tünetek időbeni felismerése. A járványtanilag kockázatos területeken – amelyek közel vannak fertőzött területekhez, vagy nagy forgalmú útvonalakhoz, esetleg vaddisznók által használt „zöld folyosókhoz” – a protokoll szerinti rendszeres szűrés kötelező érvényű elv kell, hogy legyen.
A megelőzés második pillére a szigorú járványvédelem, amelyről szintén tervet érdemes írni. A tervnek tartalmaznia kell az állat-, személy- és járműforgalom pontos szabályozását. A járványvédelmi tervet előzetes kockázatbecslés alapján, a telep termelési és infrastrukturális sajátosságainak figyelembe vételével kell elkészíteni.
Érdemes megemlíteni, hogy várható a vírus evolúciója, tekintettel arra, hogy már több mint egy évtizede kóborol az eurázsiai sertés-populációban. A vírusterjedés, a megbetegítő-képesség változhat idővel. Ugyanakkor a járványvédelem minőségén és a gazdaságok infrastrukturális körülményein múlik, hogy merre és hogyan terjed a betegség, na és hogy mekkora kárt okoz az egyes térségekben.
A jelenlegi kelet-európai járványtani körülmények folyamatos kockázatot jelentenek az EU sertéságazatára. Ha a keleti fertőzési nyomás nem változik, ez a helyzet akár évtizedekre konzerválódhat. Ebben a helyzetben a gyors felismerés a záloga a veszteségek mérséklésének. Minél előbb történik a baj felismerése és a megfelelő járványvédelmi intézkedések meghozatala, annál kisebb gazdasági veszteséggel lehet megúszni a problémát.
Persze ehhez az kell, hogy a hatóság valóban hatékonyan lépjen fel probléma megoldása érdekében.
