Tavasz van, lassan elkezdik szervezni a falvakban a kutyaoltási kampányt, amelynek során a kutyák veszettség és a legyakoribb paraziták ellen kapnak vakcinát és féreghajtót. És mint minden évben, elkezdődik a vita, hogy vajon szükséges-e. Az állattartók egy része aránytalan anyagi teherként éli meg a kötelező vakcinázást, de van, aki ilyenkor nem csupán a veszettség, hanem egyéb fertőző betegségek elleni oltást is kér a kutyája számára.
Tagadhatatlan, hogy egy állatorvosi vállalkozás számára az az optimális, ha minél többen és minél összetettebb szolgáltatást vesznek igénybe. Így talán olcsó magyarázkodásnak tűnik, ha az ember állatorvosként a vakcinázás mellett érvel. Most mégis tennék egy gyenge kísérletet, hogy meggyőzzem a kutyatartókat, hogy nem csupán az állatorvos anyagi boldogulása az egyetlen hozadéka a kutyák vakcinázásának.
Kezdjük a „kötelezővel”!
A jogszabály szerint ma Magyarországon minden kutyát be kell oltani veszettség ellen. Élete első évében kétszer, majd utána minden évben. A veszettség elleni vakcinázással egyidejűleg kapnia kell a jószágnak olyan féreghajtó tablettát is (hatékony dózisban!), amely alkalmas a galandférgek elpusztítására.
A tájékozottabb állattartók azt is jól tudják, hogy Európa legtöbb tagállamában nincs ilyen szabályozás. Mindenki igénye és anyagi lehetőségei szerint oltatja a kutyáját. Akkor hazánkban miért van ez másként? Miért olyan fontos ez, hogy rendelet is született a szabályozásáról? Mert működik. Sőt nagyon régóta működik. A hazai állategészségügy egyik legnagyobb sikere volt, még az 1930-as években, hogy a szigorú ebrendtartásnak és az évenkénti kötelező vakcinázásnak köszönhetően, Európában az elsők között szabadult meg a városi kutyákat sújtó veszettség-járványtól és az ország mentessé vált a betegségtől.
Ekkoriban a rókák veszettsége még ritkaságnak számított. Sajnos azonban 1939. körül elindult egy járványterjedés a Baltikumból, amely 1954-ben érte el hazánk keleti határát, és 1970-re az egész ország fertőzötté vált a rókák terjesztette veszettséggel. Erre az időszakra az volt a jellemző, hogy a nyári „csendes” hónapok után, ősztől egyre emelkedő számú veszettség-esetet diagnosztizáltak. A járvány éves csúcsa január-februárban, a rókák párzási időszakában volt megfigyelhető, amikor a marakodó egyedek között a betegség gyorsan terjedt. A híradások gyakori szereplői voltak a rókáktól megfertőződött, gazdájukra támadó macskák, agresszívvá váló szarvasmarhák, vagy éppen a kirándulókat megkergető őzek.
Hazánkban 1992-ben kezdődött a rókák vakcinázása. Először csak az Ausztriával határos sávban, majd az ország mind nagyobb területére kiterjesztve. A vakcinát a rókák számára vonzó csalétekbe rejtik és repülőgépről szórják szét a területen egyenletesen. Amikor a róka megtalálja és elkezdi elfogyasztani, ráharap a csalétekbe rejtett túlnyomásos alumíniumtokra, amelyből a vakcina a szájába spriccel és már meg is történt az állat beoltása. A rókák vakcinázását megelőzően a Dunántúl különösen fertőzött volt a betegséggel. A vakcinázás sikerességét mutatja, hogy 1996-ban, amikor az egész Dunántúlra kiterjesztették a vakcinaszórást, még 1357 esetet diagnosztizáltak országszerte, a következő évben pedig már csak 570-et.
A kampányt az egész országra kiterjesztették, sőt később Románia és a délszláv államok is elkezdték a rókák vakcinázását, így a 2010-es évekre eltűnt a betegség hazánkból. Sajnos azonban 2013-ban az Alföld közepén, a vakcinázott zóna külső határaitól nagyon messze, újra megjelent a betegség és északi irányú terjedést mutatott. A legutóbbi esetet 2017. márciusában találták Szerencs közelében.
A Dél-Dunántúlon hosszú évek óta nem fordult elő veszettség. Ez akár megnyugtató is lehet. Ugyanakkor a betegség 2013-as Bács-Kiskun megyei megjelenése felhívja a figyelmet a kockázatra. Amit azzal érdemes kiegészíteni, hogy míg az Alföldön inkább a róka a jellemző ragadozó, addig nálunk az aranysakál fertőzésfenntartó szerepével is számolnunk kell. Az aranysakál pedig jellemzően nagyobb távolságokat kóborolhat be, mint a róka, így betegsége esetén a fertőzést messzebbre viheti.
Nem csupán a veszettségre, de bármilyen, a vadállományban fennmaradó betegségre igaz, hogy teljes mentesség csak olyan területeken érhető el és tartható fenn, ahol biztosítható, hogy nem vándorolhat be a fertőzést hordozó állat. Ez igazából csak szigeteken lehetséges. Magyarország nem sziget, így amíg a betegség az eurázsiai kontinens bármely pontján előfordul, 100 %-os biztonságról nem, csupán alacsony kockázatról beszélhetünk.
Ma a Dél-Dunántúl a veszettség szempontjából közepesen alacsony kockázatú területnek tekinthető. Hogy miért nem simán csak alacsony a kockázat? Mert nagyon nagy sűrűségű róka- és aranysakál-populációval vagyunk kénytelenek együtt élni, amely déli irányban érintkezik olyan populációkkal, amelyek vakcinázottsága még nem teljes. Sajnos bármikor bekövetkezhet az a helyzet, ami 2013-ban az Alföldön történt.
A veszettség halálos betegség. A tüneteket mutató beteg nem menthető meg. A fertőzés elkerülésének leghatékonyabb módja a kutyák veszettség elleni vakcinázása. Sőt, igazából az lenne az ideális, ha a környezetünkben élő macskákat is vakcináznánk, hiszen a macska mozgása, „járványtani kapcsolatai” még kevésbé ellenőrizhetőek, mint a kutyáé.
Érdemes-e megkímélni a lakásban vagy kertben tartott és soha ki nem mozduló kutyusokat a vakcinázás procedúrájától? Szerintem nem. A mai modern vakcinák szinte semmilyen kedvezőtlen hatással nincsenek a beoltott állatra. Természetesen, mint minden vakcinázás, igénybe veszi az immunrendszert, hiszen épp az a lényegük, hogy a szervezetet felkészítik a valódi fertőzés visszaverésére. De a nagyon érzékeny kutyákon tapasztalható átmeneti kedvetlenség vagy étvágytalanság kivételével más tünet nemigen van. Cserébe viszont nem kell amiatt izgulni, hogy a kertünkbe tévedő róka vagy kóbor macska esetleg megfertőzi kedvencünket.
Ha a kedves olvasó még nem merült ki nagyon, ejtenék pár szót arról, amit a veszettség-rendelet „úgy mellékesen” előír – a féreghajtóról. A Dél-Dunántúl jelenlegi járványtani viszonyai között ez talán még a veszettség elleni oltásnál is nagyobb jelentőségű. A kutyák és a rókák galandférgeivel az ember is megfertőződhet. Ezek a férgek a ragadozókban tünetmentes bélférgességet okoznak, míg az emberben a májban telepednek meg és vagy folyadékkal telt hólyagokban növekszenek, vagy daganatszerűen szövik át a máj szövetét. A betegség bizonytalan emésztőszervi tünetekkel, előrehaladott stádiumban pedig a májműködés zavara következtében kialakuló súlyos, életveszélyes állapottal jár.
A falusi kutya rágcsálók fogyasztásával fertőződhet, amelyekben a féreg szintén a belső szervek szöveteiben növekszik, ahogy az emberben is. Sajnos a rókák és aranysakálok, amelyekből a fertőzés rendszeresen kimutatható a Dél-Dunántúlon, gyakorta előfordulnak az emberi települések közelében is, így az ott élő rágcsálók is fertőződhetnek tőlük. Ezekre a pockokra vadászgató kutya pedig a gazdájának tudja átadni a betegséget.
Nagyon fontos tehát, hogy a kutya, testméretének megfelelő mennyiségű féreghajtó tablettát kapjon, legalább évente egyszer, a veszettség elleni vakcinázással egy időben. A körülöttünk élő kutyák rendszeres féregtelenítésével nagyon sokat tehetünk annak érdekében, hogy a körülöttünk élő rágcsálók minél kevésbé legyenek fertőzöttek. Ami a fertőzési kockázat csökkentésének a kulcsa.
Ahogy az imént hangsúlyoztam, a tabletta akkor hat, ha a dózis megfelelő. A legtöbb féreghajtó tablettát úgy alakítják ki a gyártók, hogy 10 kg-onként 1 tabletta a hatékony dózis. Tehát nem egységesen kell a kutyáknak adagolni. A kistestű (pl. tacskó és keverékei) kutyák számára elég 1 tabletta, míg egy kissé nagyobb foxinak már inkább 1,5 tabletta szükséges. A nagytestű házőrzőknek 3-4 vagy akár 5-7 tabletta is kellhet. Mivel a tabletták hatóanyagait a kutyák jól tolerálják, nem okoznak túladagolási tüneteket, ezért inkább kissé nagyobb adagot kapjon a jószág, mint kisebbet. Tehát pl. a kövérke tacskó nyugodtan kaphat 1,5 vagy 2 tablettát. Baja nem lesz tőle, de 1 tabletta adása esetén nem érünk el megfelelő hatást.
Egyes kutyák némelyik tablettától hányhatnak. Nem gyakori ez a probléma, de számolni kell vele. Az a tabletta, amit a kutya kihány, nyilvánvalóan nem hat az állat bélcsatornájában élő férgekre. Ezért ha ez megtörténik, meg kell ismételni a féregtelenítést. Sokszor már az is segít, ha a tablettát nem éhgyomorra, hanem valamilyen táplálékban kapja a kutya. De előfordulhat, hogy egy másik készítmény lesz a nyerő. A lényeg, hogy a kihányt tablettát pótolni kell!
A következő részben a kombinált vakcinák előnyeiről lesz szó.